Pattanásig feszült helyzetben kerül sor e tavaszon az európai választások sorára. Háborús fenyegetésekkel néz szembe Európa Keleten – az ukrán– orosz háborúskodással –, és Délen – az Iszlám Állam terjedésével a Közel-Keleten. És az elhúzódó európai válságkezelés társadalmi tűzfészkeket alakított ki Dél- és Kelet-Európában. Az európai országok hagyományos pártrendszerei megrendültek. Új és ellenőrizhetetlen civil mozgalmak jelentek meg. Minden választás a politikai, a gazdasági és társadalmi polgárháborúk és az európai káosz kockázatát hordozza Görögországtól Franciaországig, Lengyelországtól Nagy-Britanniáig. Az európai intézmények nem vagy nehezen képesek kezelni a nemzeti sérelmeket, szuverenitásigényeket.
Mind Európa egészének, mind az európai országoknak, egyedül kell megoldaniuk problémáikat. Itt és most, se az Egyesült Államok nem hajlandó és képes érdemi beavatkozásra, se Kínától, Oroszországtól nem remélhet senki pozitív megoldást. 2016 novemberéig Obama Amerikája csak a legvégső esetben avatkozik be – ez egyszerre előnye és hátránya az európai helyzetnek. Azért mozog most nagyobb sebességgel Merkel Németországa és Hollande Franciaországa, mert tudják, hogy Obamától szabad kezet kaphatnak, de az utódjától nem. Azért pimaszkodnak kisebb és nagyobb hatalmak, mert nem tartanak a megtorlástól. De a következő amerikai adminisztráció, akár demokrata, akár republikánus, bizonyosan beavatkozó lesz. Oda fog vágni. Ha addig nem rendeződnek békésen a konfliktusok, akkor az erőszak és a vér korszaka jön. Tudja ezt Putyin, amikor atomerővel fenyeget, és az amerikai kongresszus, amikor megszavazza a fegyverszállításokat Ukrajnába.
Az európai választások tétje: Európa-barát vagy Európa-ellenes vagy. Az év elejéig, rajtunk kívül, mindenütt Európa-barát kormányok irányítottak, ezért az európai nagyhatalmak és a brüsszeli intézmények a status quo mellett álltak. A status quo felborítása, akár jobbról, akár balról komolyan veszélyezteti az európai és a mögötte lévő német, néppárti–szocialista nagykoalíciót. A választások sorában a görög sötéttel nyitott. A Sziriza győzelme és a kemény ütközés az új görög és az európai, mindenekelőtt a német vezetők között szinte azonnal a végső pontra vitte a politikai vitát. Az államcsőd brutális fenyegetése nem volt eléggé elrettentő a görögök számára, a kilépéssel való zsarolás pedig nem ijesztette meg az európai vezetőket. A felek tudják, hogy a Sziriza győzelme vagy bukása példa egész Európában. A szélsőbaltól a szélsőjobbig valamennyi euroszkeptikus párt és mozgalom, s választóik, a spanyol Podemostól a francia FN-ig, a brit UKIP-tól a magyar Jobbikig lélegzet- visszafojtva lesik, hogy Európa mit kezd a görögökkel: enged vagy sem. A hagyományos, Európa- barát pártok és választóik, akik-amelyek belementek a megszorításokba, véghezvitték fogcsikorgatva a válságkezelést a néppártiaktól a szocialistákig, feszült figyelemmel követik a görög tárgyalásokat: ha Európa enged, választóik azt kérdik tőlük, hogy értelme volt-e a szenvedésnek, ha nem enged, igazolódnak kínjaik. Ha a Sziriza győz, akkor dominója, görög mintára, sorra dönti az európai hagyományos pártokat – véget vet az 1945 utáni pártrendszereknek. Ha elbukik, akkor a hagyományos pártok rendszere csak módosul, és a pártrendszerek feldolgozzák az új mozgalmakat. Pillanatnyilag Európa áll nyerésre a görög játszmában, de a feleknek meg kell találniuk a formát, hogy az európai nyereség ne látsszék görög vereségnek.
A francia önkormányzati választások első fordulója Marine Le Pen szélsőjobboldali pártjának sikerét hozta – de nem teljes győzelmét. Nicolas Sarkozy visszatérése a jobbközép UMP élére átmenetileg nemcsak a jobbközép széthullását állította meg, hanem Le Pent is. Világossá vált, hogy hiteles vezetőnek hiszik: egyszerre tud rendet és reformot, Európát és francia nemzeti érdeket képviselni. A francia pártrendszer ismét háromosztatúvá vált: három nagyjából egyenlő erő küzd a hatalomért. De vajon a jobbközép a szélsőjobb elszigetelése érdekében együttműködik-e a baloldallal, vagyis a közvetett nagykoalíciót, vagy a versengést választja. Egy bizonyos: Franciaországban a politikai erők kétharmados többsége, vagyis a hagyományos jobbés baloldal Európa mellett szavazott, annak ellenére, hogy súlyosan hat a gazdasági válság, a terrorfenyegetés.
Az andalúz választás ugyan a szocialisták magabiztos győzelmét hozta, de ugyanakkor a kormányzó néppárt súlyos vereségét, és két új párt, a szélsőbaloldali Podemos és a liberális Ciudadanos sikerét. A választások véget vetettek a közel negyvenéves kétpárti – szocialista–néppárti – váltórendszernek: új pártok kezdik lebontani a rendszer falait. De Spanyolország legszegényebb tartományában, ahol 34%-os a munkanélküliség, és látványosan pazarolták el az európai fejlesztési pénzeket, a szocialistáknak sikerült bizonyítaniuk, hogy kormányképesek, ellenfeleik pedig nem azok. Azzal, hogy se a szocialisták, se a néppártiak nem hajlandók a Podemos?- szal koalícióra lépni, a Podemos jövője igen korlátossá vált: egyedül kellene abszolút többséget elérnie. Ehhez a két nagy pártnak úgy kellene felmorzsolódnia, ahogy Görögországban történt.
A brit választásokon az igazi kérdés, hogy ki tud kormányképes koalíciót összehozni. Mind a konzervatívok, mind a munkáspártiak csak a választók harmadát tudják megnyerni. A UKIP előretörése különösen megnehezíti a konzervatívok dolgát: nemcsak idegengyűlölő, Európa-ellenes szavazóik mennek át a UKIP-hoz, de még lehetetlenné is válik a koalíciókötés a jobboldalon. A Munkáspártnak pedig szembe kell néznie azzal, hogy a konzervatív választók többségének nézetei közelebb állnak a UKIP radikális álláspontjához, mint a hagyományos konzervativizmushoz: a szerepét vesztett Britannia szavazóinak elege van Európából, a világból. És a munkáspárti vezetőknek régóta nem jut eszükbe semmi új, akár a kontinens szocialistáinak a kilencvenes évek végi Clinton, Blair, Schröder hullám óta.
A lengyel választások visszahozhatják Kaczyńskit és nacionalista pártját. Ez egy nyíltan háborús párt, amely lengyel vezetéssel kívánja „megvédeni” a Baltikumot és Ukrajnát Oroszországtól. A Kaczyński-féle PiS nem akar semmiféle minszki megállapodást, hanem NATO-fegyveres beavatkozást követel Kelet-Ukrajnában. Nyílt ellensége a nehezen kimunkált lengyel–német megbékélésnek és stratégiai kapcsolatnak. Kaczyński hangoztatja, hogy útját kell állni a Putyin–Merkel kötötte Molotov–Ribbentrop-paktumnak. Ha a harcias Lengyelország támogatóra talál az új hidegháborút hirdető amerikai héják körében, akkor a lehető legnagyobb kockázattal nézünk szembe.
Az európai választások magyar hatása nem lekicsinyelhető. A magyar pártrendszer is kezd háromosztatúvá válni, hasonlóvá a franciához. Minden választáson a lefelé tartó és széteső jobboldal találkozik a már széthullott baloldallal és az emelkedő szélsőjobbal. A Nyugat tart a káosztól, a hatalmas Európa-ellenes tábortól, ezért hallgatólagosan jóváhagyja a status quót. A magyar választóktól nem vár semmi jót. A választó megelégelte a hagyományos pártokat, de ugyanakkor a kormányképes győztessel szeretne lenni. Itt, az elmúlt tizenöt évben, csak a rossz oldalon jutott eszébe valakinek valami.
Úgy is nézünk ki.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
