Lengyel László: Utóvizsga

A politikai ésszerűség – mondd ki: cinizmus!, veted közbe olvasóm –, választások előtt egy választási rendszer, szavazói magatartás, politikusi hatalmi érdek stb. hatására a legképtelenebb választási koalíciókat kényszerítheti ki. Majd, választások után, ugyancsak a politikai realizmus – mondd már, hogy nem bírják ki miniszteri bársonyszék, magas fizetés, vadászat, halászat, madarászat nélkül! –, össze nem illő pártokat és mozgalmakat, „mi egymással soha, semmikor, semmit” politikusokat visz egyetlen kormányba.

Az ellenzéki pártok kiskoalícióra léptek egymással. Megállapodtak a közös listában, a miniszterelnök-jelöltben, az egyéni körzetekben. Olyan pártok és olyan politikusok, akik egymásról rossz véleménnyel vannak. Választóik közelebb állnak egymáshoz, mint politikusaik. Hagyjuk egymás erkölcsi leckéztetését. Nézzük hideg fejjel és a politikai ésszerűség alapján a választási koalíciót. Vajon 1998 tavaszán, amikor Orbán Viktor megölelte Torgyán Józsefet – jaj, jaj, jaj látom magam előtt a képet, ma már nem férnének egymáshoz a pocakjuk miatt! – a két párt választói közelebb álltak-e egymáshoz, mint ma az ellenzéki nagykoalíció választói, és a „két tökéletesen hiteles politikus” kölcsönösen bizonyságot tett-e kormányképességéről. Tökéletes negatív koalíció: kölcsönösen abban egyezünk meg, hogy nem szeretjük egymást, de egymásnál jobban gyűlöljük a választási ellenfelet. És reményeink szerint, a választóink is így vannak ezzel.

Mást akartam? Igen. Magyarországnak jobb lett volna más? Igen. De a politika nem kívánságlista, hanem tévedések, hibák, javítások és tanulások története. A 2010-es jobboldali kétharmados győzelem és a baloldal bukása után egyaránt reménykedtem mindkét politikai oldal megújulásában. A jobboldaléban azért, mert megengedhette magának. A baloldaléban, mert nem engedhette meg magának, hogy ne újuljon meg. Azt hittem, hogy a jobboldalt a jobbközép, polgári, Európa- és modernizáció-párti Polgári Magyarországtól, a kemény jobboldali, nacionalista, Európa- és modernizációellenes Nemzeti Magyarországon át a radikális jobboldali, Jobbikba átjárókig egyesítő Fideszben belső alternatíva támad. Azt reméltem, hogy a 2006 nyarán Orbántól megszabadulni akaró, majd 2011 őszén és telén először, 2012 őszén és telén megmoccanó jobbközép régi fideszesei Ádertől Vargáig, Pokornitól Stumpfig, vagy a Lázár és Rogán vezette új undokok átlátják, hogy Orbán szakadékba viszi az országot, pártját és személy szerint őket. Átlátták, tudják, de visszakushadtak. De a választói törésvonalak megmaradtak.

Lehetett volna jobbat, jobban?
Egy másik országban

2012. október 23-a, Bajnai Gordon fellépte után én is hittem, hogy lehetséges egy baloldali kiskoalíciónál nagyobb, a középbe benyúló nagykoalíció. Helyeseltem Bajnai eszméjét, amely a politikai háborúval szemben a békét, a populista és hiteltelen politikával szemben a hiteles kormányzóképességet és a bizalom, a jogállam helyreállítását, a társadalmi egyenlőtlenséggel szemben a szolidaritást, az Európa- és modernizációellenességgel szemben az európaiságot és a modernizációt hirdette meg. Reméltem, hogy a független miniszterelnök és a pozitív programon, hiteles személyiségeken alapuló szivárvány nagykoalíció megvalósítható. Megszólítja a sértett társadalmi csoportokat, párbeszédet kezd a szakmákkal, kiállítja a hozzáértő kormányt. De se Bajnainak nem sikerült véghezvinnie, gyakorlatba átültetnie eszméjét, se az erőre és rövid távú érdekérvényesítésre beállt politikai erők nem voltak hajlandók önmérsékletet és együttműködést tanúsítani.

Egy olyan pártrendszerben, ahol először a Fidesz, majd nyomában valamennyi párt vezérelvű, központosított, autonómiát, érdekképviseletet felszámoló harci gépezetté vált, ahol egyetlen vezető kezében összpontosul minden anyagi forrás, egyedül dönt valamennyi személyi kérdésben, övé a külfölddel, a gazdasági, a média- és a szellemi elittel való kapcsolat monopóliuma, ott nem programok, érdek- és értékegyeztetések, dialógus, autonómia számítanak. Az ellenzéki oldal fideszesített pártjai semmilyen intézményes kapcsolatot nem, csak személyes viszonyt ismernek, és kizárólag az erőt, az erőszakot tekintik a sikeres politizálás előfeltételének. Ezek igen/nem, barát/ellenség pártok, ahol hinni kell a vezérben és gyűlölni az ellenfelet, mint ellenséget. A tárgyalás kölcsönös becsapás, a kimondott szó az ellenkezőjét jelenti. Az önérvényesítés minden mást felülír.

Az ellenzéki kiskoalíció paradox módon azért lehet eredményesebb, mert a bele kényszerült pártok és választók több autonómiával és mozgástérrel rendelkeznek így, mintha saját pártjukba lennének bezárva. A Fideszben, Sir Kán vérben forgó szemei elől mindenki bokrok és fák mögé rejtőzik. Ki merné tudtára adni, hogy elfogyott az elejthető zsákmány, hogy az erdő népének elege van. De vajon Mesterházy és Gyurcsány a magabiztosan birtokolt saját pártból kilépve, a közös mezőn is élet és halál urai? A kiskoalíció megbonthatja a pártrendszert, ha sikerül, azért, ha nem sikerül, azért.

A negatív koalíció három célja

Lehet-e negatív koalícióval győzni? Miért ne lehetne. A politika, és különösen a magyar politika a lemondás iskolája. Nem a jó és a jobb, hanem a rossz és rosszabb között nyílik választás. A proteszt szavazás 1990 óta a magyar választások általános gyakorlata. Éppen itt írtam le hónapokkal ezelőtt azt a minimalista feltételrendszert, amely még esélyt adhat: 1) a kormány valamennyi nagy társadalmi csoportot megsértette, nem tudhatjuk, hogy e sérelmeket a választók hogyan fejezik ki. 2) Ha a választónak világosan kiderül, hogy kormány és ellenzék között választhat, akkor a tapasztalatok alapján az ellenzéket választja; 3) Az egyfordulós választás és a teljesen új választói körzetek mindent bizonytalanná tesznek, az utolsó hét, utolsó nap érzelmi sokkja számít, amit nem lehet korrigálni. E feltételek ma állnak.

A negatív ellenzéki kiskoalíció első célja a Fidesz kétharmados győzelmének megakadályozása – már te is ezzel jössz, hogy igazold ezt az erkölcstelen és nevetséges disznóságot! –, igen, ez nem kis dolog. Az első négyéves kétharmad kiépített egy rendszert, amely szorosan összefügg a kétharmaddal. A második kétharmad nemcsak legitimálja ezt a rendszert és állít ki rémes bizonyítványt a magyar választóról ország-világ előtt, de meghosszabbítja e rendszer működését. De ami ennél fontosabb, az egyszerű többséggel való kormányzás alkura, megállapodásra kényszerít, és automatikusan elkezdi lebontani az egyközpontú rendszert – ugyan már, nem fognak alkudni, és ha mégis, akkor megveszik kilóra ezeket –, de bizony alkudni kényszerülnek, és ha lesznek is ostoba, korrupt, átláthatatlan paktumok, de szakmák és önkormányzatok, az alkotmányos intézmények és a külföldi szereplők nem lesznek ennyire védtelenek.

A második cél a szabadság szigeteinek megteremtése. A választó visszanyerheti, béke és nyugalom, bizalom és szakértelem szigeteivé teheti városait és falvait, iskoláját és kórházát, vállalkozási terét. Az „övé az ország, neki építed” világából visszaszerezhető Budapest és Miskolc, Szeged és Pécs, Nyíregyháza és Győr, illetve egy-egy ágazat. Mennyire más lenne az ellenzék Budapestje és a hozzá kapcsolódó agglomerációs gyűrű! Összehangolt szolgáltatások, oktatás, egészségügy, innováció. Itt megkapaszkodhat beruházás, védettebbé válhat munkaerő, érvényesíthetővé törvény. A tanár tanár, az orvos orvos, a rendőr rendőr lehet és nem rettegő és kiszolgáltatott senki, a vállalkozónak nem kell minden reggel rettegve a NAV-ra, vagy a kormányzati urak „add szépen ide a vállalkozásodat” fenyegető mondatára gondolnia.

A harmadik cél a pozitív kormányzati koalíció lehetőségének előállítása. Úgy se nyernek – mondod te –, de ha mégis, akkor itt vagyunk megverve egy hozzá nem értő miniszterelnök-jelölttel, kormányzati program és miniszterek nélkül. Jézus Mária, csak ne győzzünk! Igaz. A kilátások győzelem esetén majdnem olyan rosszak, mintha vereség következik. Egy negatív koalíció esetén csak fölényes győzelem esetén lehet biztos abban párt és politikus, hogy ő kormányozni fog. De ott, ahol kis többséggel kell alkudozni, ahol már másnap a forint árfolyamáért kell küzdeni és a hiteles miniszterelnöknek hiteles pénzügyminiszterrel azonnal Brüsszelbe és Londonba kell repülnie, hogy programjával meggyőzze a nemzetközi intézményeket, nincs mese. De itt megint ismételnem kell magamat. Már leírtam, a legutóbbi olasz választásokon győztesek közül személy szerint senki nem kormányoz. A kormányt brutális gazdasági, igazgatási és politikai kényszerek alakítják.

Siker? Igen. Nem. Bukás? Nem. Igen. Korábban sokak fejében megfordult, hogy népünket kellene lecserélni. Ma már tudjuk, hogy szegény népünk értelmesen választana, ha hagynák. Politikai elitünket kell lecserélni. Nem sikerült. A jobboldalon nem tanultak és nem felejtettek. Most az a kérdés, hogy a baloldalon megtanultak-e tanulni és felejteni. Utóvizsga.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!