Azt írod, barátom, hogy a magyar társadalom válsága megosztottságában rejlik. Kettéhasadt a modernizációra alkalmas és a felzárkózásra alkalmatlan társadalmi csoportokra, s mindez az 1989-es rendszerváltás utáni korszak következménye.
Ennek az „egyharmados”, „társadalom A-ra” és „társadalom B-re”, „Pannóniára és Hunniára” kettéhasadó világnak a belső és külső integráltsága megszűnt. Az elmúlt húsz év rendszerváltó rendszerének válságát éljük át e kettévált társadalommal, tán gazdasággal és politikával. Zord idők című cikkemből (Népszabadság, 2011. augusztus 13. – A szerk.), és nemrég megjelent könyvemből, a Pretoriánusok korából kiolvashatod, hogy másként látom a magyar válságot.
Első és legfontosabb ellenvetésem, hogy a mai válság nem az 1989-es rendszerváltásból, illetve a rendszerváltás rendszeréből következik. Utat nem akkor vesztettünk. Bár kétségtelen tény, hogy a kelet-közép-európai rendszerváltás ígérete, az emberarcú kapitalizmus nem teljesült, de a magyar rendszerváltás első évtizede bizonyosan a magyar és európai történelem sikertörténetei közé tartozik. Akár tetszik, akár nem, a gazdaságot két válságos szituáció, 1989–90, majd 1995 után sikerült a nyugati, globalizált gazdaság felé fordítani, fenntartható növekedési pályára állítani, a privatizációt mederbe terelni, a külső és belső egyensúlyt megteremteni, a munkanélküliséget és az inflációt kordában tartani.
Magyarország létrehozta az alkotmányos tömegdemokrácia jogállami intézményeit, vagyis nemcsak a pártelvű pluralizmust, de a többségi demokráciát ellenőrző alkotmányos ellensúlyokat is. És bár a társadalomfejlődés az első években kilengett a farkaspofájú keleti kapitalizmus felé, de 1996-tól újra megindult a középosztályosodás immár nyugatias formában. A kilencvenes évek végére minden előfeltétel adott volt, hogy Magyarországon végbemenjen egy demokratikus társadalmi, gazdasági és politikai konszolidáció, hogy Magyarország éljen az európai és az atlanti szervezetekbe való bejutás előnyeivel. Minden esélyünk megvolt arra, hogy a magyar politikai, gazdasági és szellemi elitek, párbeszédben a társadalommal, végiggondolják és kiegyezzenek egymással az európai Magyarország szerepének meghatározásában. A rendszerváltó elitek ennek a kihívásnak nem tudtak megfelelni.
Utat nem 1989-ben, hanem 1999-ben vesztettünk. Az ezredforduló idején, amikor egy fenntartható növekedési pályán mozgó gazdaság, működő jogállami demokrácia és bürokrácia, saját erőből gazdagodó polgárok mind-mind lehetővé tettek volna hosszú távú társadalmi megállapodásokat. Ekkor került többé-kevésbé egyensúlyba az állami szerepvállalás, a piaci szereplők mozgása és a magánvilág fokozatos civil kitárulkozása. A homo kadaricus, a kádári kisember, aki a saját erőből való felkapaszkodás gyökereiből táplálkozott, majd a hetvenes években a koraszülött állam beavatkozása folytán meghajolt, megértette a nyolcvanas évek válságaiból és a rendszerváltásból, hogy államától mire számíthat, vagy inkább mire nem. És a kilencvenes évek elejének farkasordító piaci hidegében elveszítette piaci illúzióit is. Ez a tanulási folyamat éppen alkalmas volt arra, hogy a magyar világban megszűnjenek a szélsőséges kilengések. Ám az elit egy része, a demokratikus konszolidáció helyett a politikai hidegháborút, a lassú és megfontolt, önerejű polgárosodás helyett az állami polgárosítást, a fenntartható növekedési pálya helyett az államilag befolyásolt, fogyasztással és fejlesztéssel gyorsított, fenntarthatatlan növekedési pályát választotta.
A rendszerváltás „aranykora” 1996 és 2006 közé esik a polgárosodás szempontjából. De ahogy a kádári kispolgárosodás „aranykora” 1964 és 1980 között két részre tagolódik, ugyanígy a második polgárosodásé is. Ha a hetvenes évek elejéig, a kádári kispolgárosodás fenntartható pályán mozgott, lényegében állami intervenció nélkül, a hetvenes években, az állami „jó szándékú”, koraszülött jóléti állami beavatkozás csak külső eladósodás árán mehetett végbe. Ugyanez történt az ezredforduló után, amikor az Orbán-kormány a szerves polgárosodást átfordította a lakástámogatás, a szociális rendszerbe való belenyúlás, a minimálbér-emelés, a vállalkozási támogatások révén egy második koraszülött állam intervenciójával fenntarthatatlan polgárosítássá. Ezt folytatta a Medgyessy-kormány a „jóléti rendszerváltással”. Itt a konkrét pénzfolyáson túl, sokkal súlyosabb társadalmi következmények származtak a társadalmi viselkedésre nézve. A feltörekvő és mozgékony, saját erejére támaszkodó polgárt, modernizáció és előrejutás címén állami paternális eszközökkel kezdték támogatni és visszaszoktatni ahhoz, amiről 1980 és 2000 között leszokott: mögötted áll a segítséget nyújtó állam, jár neked ingyen a szolgáltatás, az állam fel tudja gyorsítani a folyamatokat, nem neked kell erőfeszítéseket tenned. És mivel az Orbán-állam politikai nemzetállam volt, elkezdte hozzászoktatni a polgárt, hogy a politikai lojalitásért cserébe anyagi kompenzáció jár. Medgyessy majd Gyurcsány első kormánya már nem is titkolta, hogy minden trükkre hajlandó a választók kiszolgálásáért. Kérded, miért nevezem homo orbanicusnak, orbáni embernek a második polgárosodás szereplőit? Hiszen 2002 és 2010 között a szocialista-liberális páros kormányzott? Válaszom egyszerű. Az úttévesztés az orbáni korszakban következett be, és a szocialista-liberális kormányzásnak éppen az a fő problémája, hogy valamiféle tükörkormányzást folytatott. Mindig Orbán Viktort nézte, az orbáni politikát igyekezett másolni vagy túllicitálni. A homo orbanicus tanulási folyamatába beivódott, hogy vannak győztesek és vesztesek, hogy az állam, sőt, Európa, köteles magánvállalkozását, erőfeszítéseit támogatni, hogy vannak a társadalom számára hasznosak és vannak haszontalanok, az utóbbiakat társadalmilag és hatalmilag ki kell szorítani és féken kell tartani, hogy a világ van miértünk és nem mi a világért, hogy tudásnál fontosabb a kapcsolat, adott szónál, pontosságnál az ügyesség, a kibújás.
Kérded, mi történt 2006 után? Paradox módon, a kormányzati visszafogás, egyensúlyteremtési kísérlet, az austerity forrást elzáró politika ellensúlyaként, a magánvilágban, és bizonyos mértékig a költségvetési szférában is a pénzpiaci szereplők forrásaira jártak rá. Ezt Amerikában „magán keynesianizmusnak” – private keynesianism – nevezik, amikor az állami forrásokat a hitelpiac helyettesíti.
A bankok forrásokat biztosítanak a fogyasztóknak a lakás- és fogyasztásicikk-piacon, az önkormányzatok a csökkenő központi támogatást kötvénykibocsátással és hitelekkel ellensúlyozzák, sőt, a központi költségvetés is folytatja azt a gyakorlatot, hogy a költségvetési pénzek helyett hitelek felvételére késztet ágazatokat (ezt tette a tömegközlekedéstől a filmtámogatásig, a felsőfokú oktatástól a kórházakig). 2008 ősze véget vetett ennek a folyamatnak.
A Kádár-rendszer és a homo kadaricus nem úszta meg büntetlenül a hetvenes évek útvesztését. A 2001 utáni útvesztésért már fizetett a szocialista és a liberális politika, de fizetni fog a Fideszé is. A homo orbanicus polgárosító kísérlet nem sikerült. Erkölcsi prédikáció, politikai erőszak nem segít. Magunkkal szembenézni nehéz, de nem lehetetlen. Széchenyi írja 1835-ben: „Mert mely Nemzet a Valónak szövétnekét el nem taposta, az Igazságnak gyáván hátat nem fordít, gyengeségeinek felfedezőit, támadóit nem üldözi; de bátran tekint a maga-megismerés keserű tükrébe, nagylelküleg elismeri önhibáit, s nemes szellemtül lelkesítve hathatós javulásnak indul – annak sírja ásva még nincs…”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
