A Mary és Max a Manna Produkció és a Bethlen Téri Színház által közösen meghirdetett Találkozások tehetséggondozó program első produkciója. Egy fiatalember rendezte, aki színészként végzett Kaposváron, tanult Párizsban, dolgozott Ingolstadtban, most leginkább színházcsinálónak vallja magát. Ő Valcz Péter, Vallai Péter fia.
– Valóban érzékelhető egy generációs szakadék a színházi szakmában?
– A színházban is ugyanaz a történet játszódott le, mint az országban. Diktatúrában szocializálódott, így diktatúrát is kiépítő színházigazgatók és alkalmazottak az idősebb generációban. Meghasonlott, kicsit elvadult, apakomplexusos korosztály utánuk. Velünk pedig eljött az izgága, technofil, kicsit szétszórt, figyelemzavarosok ideje.
– Felvették a kapcsolatot az autista szövetséggel is az előadás kapcsán. Ennek miért érezték szükségét?
– Ezek kapaszkodók. Csinálunk valamit, hogy elmúljon az újtól való rettegésünk. Aztán nekem van egy rögeszmém a csonttoronyba zárt művészetről, amit lépten-nyomon próbálok visszavezetni a társadalomhoz. Ezen alapszik a Workship névre hallgató kezdeményezésünk is.
– Korábban még pályázott, mostanra viszont már alapított egy független és nemzetközi művészeti kutató központot, ahova pályázni lehet. Miért volt fontos ennek a létrehozása?
– Fontos a művészetet jobban beágyazni a társadalomba! Lerombolni a sztereotípiákat a lila művészekről és a hozzá nem értő közönségről. A javaslat egészen egyszerűen annyi, hogy az alkotó egy téma kutatása során a témához kapcsolódó szakértőket hív meg egy közös tapasztalatszerzésre, gondolkodásra. Nyitni, kapcsolódni, demokratizálódni. Nemcsak fölülről várni a támogatást, hanem létrehozni egy hálózatot, ahol az alkotás apropóján összegyűlt kreativitás, önismeret, társadalmi reflexió, kommunikáció, problémamegoldás megosztásra kerül – miközben mellesleg létrejön egy előadás.
– A Mary és Max díjat is kapott a tatabányai MOST Fesztiválon. Ön átvette az MMA különdíját és pénzjutalmát, mondván, szakmai döntés alapján kapták, és kár mélyíteni az árkokat, mert a kölcsönös elutasítás alatt elmúlik a jelenünk.
– A díj elfogadása körüli dilemmából rengeteget megértettem magamból és a valóságból. A mostani bemutatónk – Az ezeregyéjszaka másnapján – ezen az élményen alapszik. Kapsz egy díjat, és azon veszed észre magad, hogy már adod is vissza. De akkor rájössz, hogy nem te irányítod a mozdulatot, hanem valami más. Beleszületünk egy ideológiába, ami a minket érő személyes élmények függvényében alakul. Csak annyit kellene elfogadni, hogy ez különböző. Van a Human Library névre hallgató kezdeményezés, ami sztereotípiákat rombol szét úgy, hogy odaszervez például egy meleget, egy menekültet, egy hajléktalant, egy drogost, egy autistát… és akkor lehet vele beszélgetni arról, hogy mi az ő története. Na, így kéne elbeszélgetnünk a különböző ideológiák, vallások, pártok követőivel is.
– Mit jelent az ön számára édesapja, Vallai Péter öröksége?
– Akkor nyugodtam meg, amikor elfogadtam, hogy ez egy családi céh. Továbbvittem az ízlését, és azt az értelmezést, mikor az előadásmód a valóság és illúzió határán lebeg. Csináltunk nemrég ebben a szellemben egy Petri-estet a Radnóti Színházban Pál Andrissal és Rozs Tamással. Na, azzal is megyünk majd a MOST Fesztiválra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
