Az emberiségnek mintegy a fele ma már nagyvárosokban él, és a fejlődő világban évenként nem kevesebb, mint ötmillió ember költözik vidékről valamelyik hatalmas kőrengetegbe. A Penguin kiadónál megjelent könyvében Edward Glaeser egyenesen az emberi faj „legnagyobb találmányának” nevezi a várost, amely „gazdagabbá, lágyabbá, zöldebbé, egészségesebbé és boldogabbá” tesz minket.
A harvardi végzettségű közgazdász véleményét aligha osztja – mondjuk – egy kalkuttai nincstelen, aki az utcán „ágyaz meg” magának, de kétségtelen, hogy sok város páratlan sikereket tudhat maga mögött: fejlődésüket annak köszönhetik, hogy képesek akár milliókat is magukhoz vonzani, és lakóikat arra ösztönözni, hogy a jólét reményében együttműködjenek. Jócskán akad példa kudarcra is, de most nézzük az egyik legsikeresebbet, amely tartósan előkelő helyet foglal el a turistacélpontok, az ingatlanbefektetők és a munkavállalók listáján. A The Economist szerint ennek tulajdonítható, hogy a jövő évi olimpiai játékokat a Temze partján rendezik, és az idézett brit hetilap szerint a sikerben része volt annak, hogy London a kampány során „globális”– és nem elsősorban brit – nagyvárosként reklámozta magát. Már új műszava is van az országnyi város „ideológiájának”: „londonizmus”, és ennek éppen az a jellemzője, hogy nincs benne ideológia. Még a bankviharok idején is szívesen látja a nagytőkét, ami inkább jobboldali reflex, de nem szégyell az államtól nagy összegeket kérni például a közlekedés fejlesztésére, ami alkalmasint baloldali hagyomány, a liberális elgondolások jegyében pedig pártolja a bevándorlást. Ez az „ideológia” nem más, mint tartós elkötelezettség „a szüntelen növekedés és nyitottság” mellett, s ennek jegyében London már jó ideje megkezdte – talán be is fejezte – az átmenetet a „puszta fővárosi létből” egy „globális központ” felé. A munkáspártiak „vörös” Ken Livingstone-ja 2008-ig vezette a várost, most a konzervatívok nevében Boris Johnsoné a legfőbb tisztség, de a pártelköteleződés ez utóbbit nem zavarja abban, hogy elődjével sok mindenben egyetértsen: ő is siratja a leggazdagabbakra kirótt 50 százalékos jövedelemadó eltörlését, nem szereti, ha „csak úgy” szidják a bankokat, mert tudja, hogy a pénzügyi szektor mennyi munkahelyet tart fenn, és sikeresen alkudozott a konzervatív-liberális kormánnyal egy kelet-nyugati metrórendszer hitelfeltételeiről. Egy szó mint száz, a különböző párttagkönyvek ellenére a két városvezető politikájában a józan ész és érdek alapján sok közös pont található, pedig jövőre, a helyi választásokon vetélytársak lesznek. Amiből mindjárt következik, hogy olykor mindegyik megijeszti saját pártja hagyományos bázisát. Mint a közelmúltban Johnson, aki szerint a bevándorlás korlátozását célzó erőfeszítésekkel a kormány azt kockáztatja, hogy a metropolisba nehezebben jutnak el a tehetséges külföldiek. Árnyoldala jobbára mindennek van, így a „londonizmus”-nak is, akár a tömeges bevándorlást és az anyagi erőforrások egyetlen nagyvárosra történő összpontosítását nézzük, akár azt, hogy a pénzügyi válság a brit társadalmat inkább távolította a globalizmustól, míg „Londonország” továbbra is kifelé pillant, érzékenyen figyelve a nagyvilágot.
Gondolom, sokfelé szívesen importálnának egy kis „londonizmus”-t.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
