Takaros kerthelyiség, porcukorillat a levegőben. Felkeltette érdeklődésemet és betértem, rendeltem egy mákos-meggyes finomságot, majd beszédbe elegyedtem a tulajdonossal, aki örömmel újságolta, milyen szép a forgalom a néhány napja megnyílt üzletben.
Az amerikai hamburger meg a szerb plyeszkavica mellett miért ne lenne kelendő az újvidékiek körében a magyar rétes meg a magyar palacsinta? – morfondíroztam. Számomra inkább az a meglepő, hogy az ötletgazda nem is magyar, de még csak nem is vajdasági szerb, hanem – a hanglejtéséből azonnal lelepleztem – dalmáciai szerb menekült. Hogyan jut eszébe egy dalmatának a magyar palacsinta – kíváncsiskodtam. Történt ugyanis, hogy munkanélküliként a földivel, aki a Tescóban beszerzett árut, viszonteladóként az újvidéki piacon értékesíti, Szegedre utazott terepszemlére. Latolgatták annak esélyét, hogy esetleg együtt piacoznak. Megpakolták a csomagtartót, majd még mielőtt Röszke felé vették volna az irányt, a földi bekanyarodott Szeged központba, hogy megmutassa neki a várost, amely majdnem olyan hangulatos, mint Split. A belvárosban betértek a réteseshez, ahol palacsintát is kínáltak. Meg burekot. A földi azon nyomban a burek mellett döntött, neki meg inkább palacsintára fájt a foga. A sokféle palacsintából nehéz volt választani, végül rendelt egy kapros túrósat, desszertnek meg szil-vásat. Annyira ízlett neki, hogy elvitelre összeválogatott egy tálcányit, hogy megörvendeztesse az asszonyt. Hazafelé kocsikázva fogant meg a fejében, hogy mégsem üzérkedésbe fog, hanem inkább palacsintázót nyit Újvidéken. Nemegyszer észrevételezte ugyanis, hogy a Pupin sugárúti palacsintasütő előtt hosszú sorok kígyóznak. Ott úgy sütik a palacsintát, mint a németek. Kipróbálta. Neki azonban a szegedi jobban ízlett, zaftosabb volt. Emiatt határozta el, hogy magyar palacsintát árul. Bolond lenne a tűző napon, vagy a fagyos télben seftelni, aztán meg az újvidéki piacon a magyar szalámit meg magyar virslit kínálgatni, amikor normális körülmények között szolgálhatja ki az ínyenceket. Az asszonynak smakkolt a palacsinta. Még az éjszaka eldöntötték, hogy belevágnak az üzletbe. Szerencsére a közeli biobolt azokban a napokban zárt be, a gazdasági válság miatt állítólag nem volt keletje a portékának. A tulajdonossal való hosszas alkudozás után lefoglalták az üzlethelyiséget. Eltökélték, két hónap múlva nyitnak. Ez a kilenc hét maga volt a tébolyda. Hetekig kilincseltek különböző engedélyekért, a bank is vacakolt a hitellel, a mesterek is késlekedtek. Tíz ringlis tűzhelyet vásárolt, sütővel. Erre ment el a bankkölcsön fele. Az asszony ragaszkodott a drágább apparátushoz mondván, akárhogyan akármin nem lehet igazi rottyintott palacsintát készíteni. Mert időközben az asszony elsajátította a palacsintasütés fortélyait, ami nem volt olyan egyszerű, miután azelőtt soha életében nem sütött. Végül kieszelték, magyar palacsintát csak a magyarok tudnak készíteni. Ismerősök ismerőseinek köszönve a gazdasszony, magyar asszonyokkal találkázott, akik annyiféle palacsinta- receptet tudtak, hogy nem győzte jegyzetelni. Előbb az édeseket, aztán a sósakat. Amikor megtudták, hogy miben törik a fejüket, legyintettek. Palacsintából akartok meggazdagodni? – hüledeztek. Ennyi befektetés, mind kidobott pénz. Különben is válság van, nincs fizetőerő. Meg aztán palacsintázni is csak hébe-hóba szoktak. Az asszony azonban szorgalmasan tanult a magyaroktól, otthon pedig gyakorolta a palacsintasütést. Több mint egy hónapon át reggel, délben, este az egész család meg még a szomszédság is palacsintát majszolt. Közben a 15 éves lányuk és a 17 éves fiuk is elsajátította a palacsintasütés tudományát, ami jól jött, mert a megnyitón, megjelentek a dalmaták, a bosnyákok, a hercegovácok, no meg a helybeli szerbek is, akik úgy falták a palacsintát, hogy gyorsan elfogyott a bekevert tészta, végül pedig még a heti lisztkészlet is ráment a csasztira. A büszke tulaj az ajtó előtt elégedetten mutatta a cégtáblát. Most még csak azt írja, hogy Palacsintázó, nemsokára azonban új cégért szándékozom csináltatni. A télen nyitunk egy üzletet Belgrádban, jövőre pedig a tengerparton, Splitben, miután ott sok magyar turista fordul meg. Elégedett vagyok, ezek után ki meri állítani, hogy a palacsintából nem lehet meggazdagodni?! Nem is értem, miért hitetlenkedtek a magyarok. Az új cégtáblán azt írja majd, hogy Balaton Palacsinta. Alatta meg ezt: Puskás Unoka Palacsinta Sütödéje. Eredetileg Puskásról akartam elnevezni a cégemet, mert – szerintem – ő a legnagyobb magyar. Azonban az ügyvédem leintett, mondván, hogy örökösei beperelhetnek a jogtalan névhasználat miatt, sőt megkopaszthatnak. Emiatt határoztam el, hogy akkor egyenlőre legyen: Balaton! Had járódjon be. Időközben meg olyan személynevet választok magamnak, amilyet akarok. Miért ne lehetnék Puskás unoka? Elvégre, ki az, aki elhiszi, hogy Stanko Barać készíti a legfinomabb magyar palacsintát. Míg helyeslően bólogattam, azon töprengtem, hogyhogy nem magyar ötlet Bácskában a magyar palacsinta sütöde. Aztán elképzeltem egy tucat magyar Puskás unokát, amint a tengerparton árusítják a magyar palacsintát. A mai világban méltán lépnének a legnagyobb magyar örökébe. Mert Puskás, bizony, nem volt kishitű.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
