Magyar világrend

 Ezen a héten is ekképpen vezette fel mintegy 1000 milliárd forint besöprését jövőre az államkasszába: 200 a bankoktól, 160 az áruházláncoktól, a távközlési és az energiaszektortól, 30 a ppp-k beszüntetéséből, 360 a nyugdíjpénztáraktól – ez annyi, mint majd’ 750 milliárd, és ha valóban 3 százalék körül lesz jövőre a gazdasági növekedés, az is újabb 300 milliárddal gazdagítaná a büdzsét. Szép summa. A tett első, a szó második – szólt néhány éve a Fidesz-szlogen. Érdemes hát így, a tettek tükrében vizsgálni, milyen is ez az orbáni új világrend. A szavaknak mostanság úgyis rövid a szavatosságuk. E tekintetben a héten bejelentett akcióterv két részre bontandó: válságadókra és a magánnyugdíjak államosítása. Előbbi egyáltalán nem ördögtől való. De az utóbbi, az nagyon is az. Azt mondta a kormányfő, hogy ebben a bizonyos új világrendben a közérdeknek meg kell előznie az egyén érdekét, és a választók épp arra hatalmazták fel, hogy ő döntse el, mi közérdek és mi nem. El is döntötte, a magánnyugdíjak einstandja tükrében elég világosan: ezek szerint a költségvetés pillanatnyi mozgástere előrébb való, mint 3 millió ember hosszú távú biztonsága. Azzal, hogy az APEH 14 hónapig nem utalja tovább a magán-nyugdíjpénztári befizetéseket, az állam elveszi 3 millió magyar ember megtakarítását, annak egy részét, amit idős korára tett félre. Hogy miért? Azért, amit Matolcsy miniszter lakonikus rövidséggel mondott: jobb helyen van az a pénz az államnál. Pont. Tegnap aztán a frissen kinevezett nyugdíjvédelmi (és ez nem vicc) miniszterelnöki megbízott kifejtette, hogy a magánnyudíjpénztárak tagjait kár érte, és megígérte: a magánból az állami nyugdíjkasszába való átlépés esetén az állam el fogja ismerni a befizető veszteségeit. Ezek így, a magán-nyudíjpénztári rendszer tizenharmadik évében értelmezhetetlen mondatok. Mi lesz azokkal, akik nem lépnek át? Milyen vesztéseget számolnak el, és hogyan? Ma még csak egy biztos: statáriálisan elveszik most a félretett pénzünket. A döntés törvényességének megítélésével előbb-utóbb dolga lesz az Alkotmánybíróságnak, és nem lennénk meglepve, ha kormánydelegációk indulnának Brüsszelbe is némi magyarázkodásra. A magánnyugdíjpénztárak ellehetetlenítése jelentős gondokat okozhat azért, mert ők az egyik legnagyobb vásárlói a magyar állampapíroknak, így jelentős mértékben finanszírozói az államadósságnak. A kormány mindezen problémákat egy új világrend nevében keletkezteti, amelynek a miniszterelnök szerint az egyik legfontosabb eleme az állam szerepének felértékelődése. Tény, hogy a válság egyik szembetűnő következménye világszerte az állam erősödő szerepvállalása a gazdaságban. A magánnyugdíjak államosítása azonban arra utal, Orbán tökéletesen félreérti a helyzetet. A magyar nyugdíjreform – az egyetlen, ami az elmúlt 20 évben érdemi strukturális változást hozott a nagy elosztórendszerekben – több elemében okkal vitatható, messze van a tökéletestől. Van azonban egy elvitathatatlan előnye: öngondoskodásra, pénzügyi tudatosságra ösztönöz, arra, ami felé a civilizált világ lépked. Saját jövőjéről gondolkodó és gondoskodó, megkeresett pénzével felelősséggel bánni képes polgárokat nevel az államnak kiszolgáltatott alattvalók helyett. A magánnyugdíjak államosítása most azt üzeni: Orbán egy olyan országban érzi jól magát, ahol Európában a legnagyobb az újraelosztás aránya, ahol a nyugdíjasok és a szociális juttatásokból élők mellett az aktívak jó része és a versenyszféra vállalatainak egy része is az államtól függ. Vagyis: kiszolgáltatott. Ő ezen változtatni nem akar, tud, vagy mer. Ha ilyen az új világrend, akkor az bizony sajátosan magyar. Csak a miénk. Ennek, vagyis a mindenkitől különböző magyar útnak jegyében formálódik a kormány gazdaságpolitikája is. Merthogy igenis van neki ilyenje. Ennek leglényege a jobb módúaknak és a vállalkozásoknak kedvező adócsökkentés, amihez az úgynevezett válságadók teremtenek most forrást. Az áruházláncokra, a távközlési és az energiaszektorra kivetett adók hatása a növekedésre, a beruházásokra finoman szólva is kétséges. De miként fentebb jeleztük, ezek akceptálható lépések, helyes, ha a szolidaritási közösségnek azok is részei, akik a válság idején is képesek voltak jelentős profitot termelni. A sarc egy részét persze úgyis a fogyasztók fizetik meg, de a kezdeti hangoskodás után aligha lehet számítani komolyabb ellenállásra a multik részéről. A valódi kérdés az: jól kalkulál-e a kormány azzal, hogy a szegények vállára terhet rakó, a gazdagoknak kedvező, társadalmilag igazságtalan adórendszer fogja beindítani a gazdaságot? Igaza van-e, hogy az egykulcsos adórendszer idevonzza a tőkeerős és munkahelyeket teremtő befektetőket, ettől erőre kapnak a kis- és középvállalatok és izmosodik a magyar polgárság? Ha így lesz, az lesz az igazi reform, kalaplengetésre méltó. Szorítani ennek pártszimpátiától függetlenül lehet. De ha a kivetett sarcok miatt elfordulnak Magyarországtól a világgazdaság főszereplői, ha nem lesz mégsem egymillióval több munkavállaló Magyarországon, ha a nemzetgazdaság még évekig 1-2%-os növekedéssel totyorog, ha a „Robin Hood-adók”-ból befolyt pénzek mégsem lesznek elegendőek, hogy korszerű egészségügy, oktatás és nyugdíjrendszer formálódjon, ha a pénz elfolyik a MÁV, a BKV, az önkormányzatok feneketlen bugyraiban, akkor bizony Magyarországon balkáni állapotok fognak uralkodni. Ez a tét. És a kérdés itt lebeg előttünk: tényleg van-e példa nélküli magyar út? A miniszterelnök akciótervét a Széll Kálmánról elnevezett alapítvány ülésén mondta el. Széll tekintélyes politikus volt, igazi válságkezelő. Az 1870-es évek közepén fellépő válság idején pénzügyminiszterként 63 millió forintos éves deficittel vette át a költségvetést és 23 millió forintos deficittel adta át. „Bűvszerek nincsenek” – ezek az ő szavai. 1875-ben így beszélt a parlamentben: „Óvakodjunk az önámítástól, ne ringassuk magunkat illusiokban […] a fejlődő államéletnek megvannak a maga követelményei, […] a fejlődés ezen követelményeit örök időkre halasztani vagy egészen elfojtani nem lehet.” Elődök tanulsága.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!