Gyarmat

Ettől még nem állok be azok közé, akik most igazságtalanságot, meg hazaárulást kiáltanak. A döntés jogossága és jogszerűsége elvitathatatlan. Következik abból az európai gazdasági kormányzásból, amivel eddig fura mód éppen a magyar kormány kevélykedett, mint a magyar EU-elnökség legnagyobb sikerével. Szóltak is előre, a valódi döntést ugyanis nem az Európai Bizottság hozta – igazán kicsinyes tehát a magyar biztost támadni –, hanem a pénzügyminiszterek tanácsa még januárban, azon az ülésen, ahol nem Andor Lászlónak, hanem Matolcsy Györgynek lett volna dolga megvédenie kormányát. Akkor öt országot fenyegettek meg szankciókkal, négynek sikerült időben és érdemben válaszolnia a kritikákra, csak a mi kormányunk választotta a lázas semmittevéssel vegyes mellébeszélést. Márciusban még javíthat Matolcsy, bár ha az itthoni formáját hozza, inkább a büntetés növelése látszik valószínűbbnek. A szankciók tisztán és világosan az Orbán-kormány gazdaságpolitikáját büntetik, kár az elődökre mutogatni, az unió ugyanis már egy ideje az úgynevezett strukturális hiányra fókuszál, arra az adatra, amely egyszeri tételek – lásd például: nyugdíjmegtakarítások lenyúlása –, hogy ne mondjam trükközések nélkül mutatja a költségvetési valóságot. Ez a strukturális hiány pedig 2006 és 2010 között folyamatosan csökkent, csak az Orbán-kormány idején indult újra emelkedésnek. Ennyit a brüsszeli saller történetéről, amiről néhány oldallal odébb maga a felelős EU-biztos is elmondja, hogy nincs köze a magyar kormány Brüsszelig terjedő penetráns lábszagához, vegytiszta gazdasági döntés született. Nekem pedig emiatt nem tetszik: mert nemcsak a magyar kormány alávalóságát, de Európa tehetetlenségét is nyilvánvalóvá teszi. És e kettő együtt erősen megfekszi a gyomrot.

Az Európai Unió kínnal és keservvel kezdi megteremteni az eszköztárát annak, hogy kezelje a gazdasági válságot és tegyen azért, hogy többet ilyen elő ne fordulhasson. Arra már rájött, hogy az integráció jelen állapotában és jelen gazdasági körülmények között afféle félkész termék, emészthetővé a megerősített a gazdasági együttműködés teszi. A sokat bírált európai válságkezelés, benne a még mindig végkifejlet nélküli görög drámával, leírható úgy is, hogy a válság árának megfizetésébe belefáradt jól működő gazdaságok saját szabályaikat igyekeznek rákényszeríteni a rosszul működőkre, ez pedig mind a két felet a kiadásaik és adósságaik kordában tartására, szép magyar szóval, megszorításokra kényszerítik. Ott tartunk már – teszem hozzá: helyesen –, hogy a többi tagállam kormánya is véleményezi az adott ország nemzeti

költségvetését, az állampolgá­roktól meglehetősen távoli Európai Bizottság pedig afféle ellenőrévé válik a kormányoknak. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a folyamatos változásokba és megszorításokba már nem csak a terhet cipelő polgárok kezdenek belefáradni, de a válságkezelő politikusok is kezdenek belebukni Európa-szerte, akkor ideje szembesülni azzal, hogy a gazdasági válság után újfajta politikai válság is kopogtat az unió ajtaján. A politikai válságra sem tűnik jobb megoldás annál, mint amit a gazdasági válságra kitaláltak: a megerősített együttműködés, vagyis lépések a politikai integráció felé. De aki ebbe az irányba halad, ott nagyon hamar a mostanság felénk is sokat hangoztatott szuverenitás kérdésébe ütközik. A kihívást a legvilágosabban a tán máig legelismertebb európai államférfi, Jacques Delors által vezetetett kutatóintézet fogalmazta meg, amikor arra szólította fel az európai nemzeteket, hogy hagyjanak fel a szuverenitás illúziójának kergetésével.

Illúzió, ez lett mára a nemzeti szuverenitás, azoknak legalábbis, akik európai megoldásokat keresnek. Mifelénk viszont ez a harci kürt: ennek a szuverenitásnak védelmében hívja harcba az övéit a magyar kormány napra nap. Mit tesz, pontosabban mit tud tenni eközben Európa? Eszköz híján képtelen az európai normák és értékek betartására kényszeríteni a magyar kormányt, rá tudja viszont venni megszorításokra, akár még gazdaságpolitikai fordulatra is. Csakhogy érteni kellene: az Orbán-kormány gazdaságpolitikája sem értelmezhető önállóan, az közvetlenül fakad a demokrácia és a jogállam intézményeit a saját hatalmi céljai szolgálatába állító, a szavazóbázisát állandó ellenségkereséssel egyben tartó politikából.

Azzal viszont, hogy az unió csak a pénzen, vagyis a hitelfelvétel feltételein és a Kohéziós Alap befagyasztásának fenyegetésén keresztül tud politikai érdekeket érvényesíteni, könnyű prédájává válik az Európával szemben a nemzeti szuverenitás jól hangzó, de hamis illúziójára építő populisták politikusok számára. Az a mi külön pechünk, hogy nálunk a miniszterelnök is ez a fajta. Nem véletlen hát, hogy a magyar politika új törésvonalai éppen az Európához való viszony mentén alakulnak.

Egyelőre erre telik, a „nemleszünkgyarmat” ostoba hazugságára. Sikerült is elérni, hogy most egy kicsit, úgy 500 millió euróig fel is függesztik a gyarmatosítást. Hadd szokjuk, milyen az.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!