Ha Talleyrand ma élne, nemcsak a szuronyokról mondja, hogy mindent lehet velük csinálni, de rajtuk ülni nem, hanem – hegycsúcsaitól is megihletve – Afganisztánról, hogy ott sok mindent lehet csinálni, ám „megülni” nem.
Pedig a történelem során, kezdve Nagy Sándortól Dzsingisz kánon át a brit és orosz birodalomig sokan próbálták, de tartósan senkinek sem sikerült, s bár a XIX. században itt folyt (a brit Indiát uraló) London és Moszkva „Nagy játszmája”, aligha véletlenül nevezik Afganisztánt a „birodalmak temetőjének”. Erről sokat beszélhetnének az 1979 karácsonyi végzetes szovjet bevonulásról döntő Brezsnyev utódai. Vagyis a Nyugatnak óvakodnia kellett volna Afganisztántól, ahol különben – a szovjetek ellenében – az amerikaiak fegyverezték fel az iszlamista gerillákat, közte ugye a szaúdi önkéntes Oszama bin Ladent is. Bemenni azonban muszáj volt Afganisztánba, ahol viszont nem lehet maradni. Bin Laden ottani – a vadul iszlamista tálibok által védett – kiképző táboraiból indultak nyugati robbantásokra a vakhitű terroristák. A New York-i tornyok lerombolása után Amerikának le kellett csapnia e terrorbázisokra. Csakhogy az ifjabbik Busht Oszamánál is inkább izgatta a leszámolás lehetősége (a szeptember 11-ben vétlen) Szaddámmal, s az afgán hadművelet parancsnokaitól máris iraki haditerveket sürgetett. Így sikerült elszalasztani a szakértők szerint reális lehetőséget Oszama elfogására, s ekként éppen arra kellett berendezkedni, amitől Afganisztánban a leginkább kell óvakodni: az elhúzódó gerillaháborúra. S hogy tökéletes legyen a 22-es csapdája: a főként (a legnagyobb etnikumra) a pastukra támaszkodó tálibokkal szemben Amerika – egy korrupt díszpastu elnökkel – a túlnyomóan tadzsik, üzbég törzsekre épülő kabuli kormányzatot igyekszik lábon tartani. Miközben Oszama már régóta a szomszédos Pakisztánban van, s ez kattintja végleg Amerika és partnerei lábára a 22-es csapdáját: a Brit Indiából kiszakadt muzulmán állam titkosszolgálata nem is nagyon titokban a tálibok támogatója. Holott Afganisztán igazából – az atomhatalom – Pakisztán miatt érdekes: valamikor Amerikában az volt az unalmasság ismérve, hogy „annyira érdekes, mint Afganisztán”. Mára viszont semmi sem érdekesebb Afganisztánnál. Kísértetiesen ismétlődik a vietnami háború végjátéka, ami – benne a saigoni amerikai követségiek helikopteres kimentésének borzasztó tévélátványával – kényszerpályán tartja Washingtont, s vele a NATO-t. Maradni egyre kevésbé lehet, elmenni azonban csak végzetes következményekkel. Akkor a szovjet ellenfelet bátorította fel a csúfos távozás, most az iszlamista szélsőségesek ujjonganának, ami hagyján, de megrendülne a Nyugat-barát muzulmán rezsimek egész sora. Erre gondolva hirdette meg Obama, hogy Afganisztánban is „irakizálni” kell, vagyis a távozás előtt és előfeltételeként valamelyest stabil kabuli kormányzatot hagyni hátra, ami Irakban úgy-ahogy sikerült, noha azt sem hitte volna senki. Ámde Afganisztánban hibát követett el, amikor – a távozni akarók, leginkább saját pártja kedvéért – hamar közhírré tette, hogy már jövőre elkezdik a kivonulást. Ettől fogva minden afgán tudja, hogy előbbutóbb magukra maradnak, s a tálibok máris – a NATO-val való együttműködéstől elrettentő – ízelítőt adnak a megtorlásból. S mi vajon mit tehetünk, szintén a 22-es csapdájában? Ha csak magyar ügy volna, akkor nyilván nem is lehetne az, ahhoz kissé távol van tőlünk (bár a Don-kanyarra emlékezve a szélsőjobb kicsit csendesebb lehetne). Ámde ez annak a demokratikus nyugati tábornak a közös ügye, amelyhez egész történelmünk során tartozni szerettünk volna. A többi NATO-ország is megsiratja katonáit. Amerika pedig aszerint sorolja be barátait, hogy kitartottak-e vele a bajban is. Mi éppenséggel – másokkal ellentétben – először vagyunk szövetségesei, s többször voltunk ellenségei, számunkra ezért aligha példa egy régi partnerének kihátrálása. S mi, akik szeretjük felróni a Nyugatnak, hogy nem sietett segíteni Jalta után vagy ’56-ban, hiteltelenné válnánk a pilátusi kézmosással. Menni kellene, de maradni muszáj, a politikában ugyanannyira fontos egy ország hitelessége, mint a pénzpiacokon. S elvesztését bármelyiken a legjobban maga sínyli meg.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!