„Monumentális, úgynevezett birodalmi stílusban épült, a szimmetrikus épületegyüttes tengelyében elhelyezett, magasan kiemelkedő víztoronnyal, amely nemcsak a leghangsúlyosabb, de építészetileg is a leghatásosabb eleme a vágóhíd eklektikus épületeinek” – szólt a Gubacsi úti Közvágóhíd egyik korabeli méltatása, amely egyenesen Pest egyik gyöngyszemének nevezi az 1870-es években felépített vágóhidat.
Akkoriban még értéke volt a klasszikus szépnek, és hiába „csak” arra készült, hogy befogadja, egy ideig legeltesse, majd örökre búcsút mondva útjára engedje a ferencvárosi pályaudvarra befutó élőállat-szállítmányokat, minden egyes eleme a kor legdivatosabb felfogása szerint lett eklektikusra „csicsázva”.
A víztorony például – egy tavaly felröppent, hivatalos oldalról meg nem erősített pletyka szerint annak ellenére lebontásra vár, hogy a Közvágóhíd épületei 1994 óta fővárosi védettség alatt állnak, és eddig senki nem kezdeményezte, hogy töröljék a jegyzékből – sárga és vörös téglahomlokzatával, vakolatkeretes ablakaival, mészkőből faragott sarokdíszeivel, párkányaival, vakablakaival, fülkéivel éppen olyan, mint egy mesebeli torony. Ahol elrabolt, mindig hosszú hajú hercegkisasszonyokat őriznek hétfejű sárkányok. Csak épp itt nem sárkányokat, hanem, ahogyan a kapuban máig álló, szintén birodalmi stílusú, bikát letaglózó fiú szobra mutatja, marhákkal, kicsivel odébb pedig disznókkal vívtak meg zömében férfiak évtizedeken át. Siralmas látvány, amint a Nemzeti Színház, a Müpa, no meg a számtalan csillivilli irodaház és lakópark közvetlen tövében tekintélyesen elterülő és kimagasodó, jelenleg is védett épületkomplexum nem több egy opálosodó gyöngyszemekkel teli, nyomasztó, kaotikus romhalmaznál.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
