Máshogy Fáj: Benne a korban

Nem tudom, én nem vagyok pénzügyi szakember – duzzog egy másik. De hát akkor miről szavaznak? Hogyhogy nem tudják? – megdöbbentő a gúnyos szembesítés a NolTV-s kollégától.

Azt hiszem, tudok segíteni. A mi öregkorunkról szavazott a parlament. A nyugalmunk, biztonságunk, alkonyunk került kalapács alá. Végül is megvalósult így a valódi népképviselet: nekik halovány fogalmuk sincs, hogy miről szavaznak és arról sem, hová tűnt az elvett nyugdíjmegtakarítás, nekem meg gőzöm sincs, miből lesz egyszer nyugdíjam.

Pedig rendes munka után fizetem a járulékokat tisztességesen, dagad, hízik a személyre szóló malacpersely, amikor pedig megöregszem, előkerül a kalapács, és csorog nekem belőle hónapról hónapra a juss. Én valahogy így képzeltem. Csakhogy az én kis tartalékomból most egy szegény kisnyugdíjas nyomorog. Még nem is apáméknak teszek félre, nem a családban marad a fizetés, hanem egy mai nyugdíjas nénit-bácsit istápolok szerény pályakezdőként. De vajon, ha már én leszek benne a korban, lesz-e egy ilyen rendes szőke 27 éves, aki segít majd nekem? Fogalmam sincs.

A nyugdíjeinstandnak egy világos üzenete volt számomra: mi, kedves generációm, visszavonhatatlanul szembesültünk azzal, hogy magunkon kívül az égvilágon senkire sem számíthatunk. Gondoskodó állam? Egy frászt!

Örök optimistaként azért hiszem, hogy csenget majd a postás. Remélem, meghallom. De mit hoz majd? Mennyit? Elképzelésem sincs. De a nagyobbik baj, hogy apának sem, aki 40 év munkaviszony után, bár hajnalban még az erkélyen nyomja a fekvőtámaszt, délutánra már úgy vágyna a fotelbe, kezébe könyvet, térdére macskát kíván, lelkébe gondtalanságot. Ehelyett csak bizonytalanságot kap. Meg sem tudja saccolni, mennyi lesz neki az az annyi.

Amikor én kapom majd a gondot törékeny vállamra, immár 4 millióan leszünk. Mi, idősek. A nyugdíjas ország fénykorában húzzuk majd a kiskocsit a piacra. Ha lesz piac. És ha lesz fénykor.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!