Pintér Sándor szavairól Karinthy Frigyes jutott eszembe. Na meg Frőhlich, Steinmann és a csonkakúp, a piros szemetesláda és a hiányzó iskolakapu, hogy mindannyian örökké csak lógunk a szeren. Még az utánozhatatlan Karinthy sem gondolt arra, ami a belügyminiszternek a minap az eszébe jutott: az iskolarendőrség.
Már látom magam előtt, hogy a sarokban nem a rossz tanuló, hanem a rendőr áll. A tantestület része és egésze, a köznevelés fegyverhordozója, és ha épp nincs balhé, izmos tüdővel fújja a sípot tornaórán a focipályán. Ő a Biztos Úr. Rendőrtanár, tanárrendőr. Lehetne ilyen, sajátos bája is a történetnek, ha nem kéne nagyon komolyan venni. „Az iskolarendőrök a tantestület tagjaiként fognak részt venni a bűnmegelőzésben” – jelentette be a belügyminiszter tegnap.
Bűn és veszély. Nem kinövi a gyerek, hanem a gonoszság lesz felnőtt. Erről beszélt a miniszter. Nem a dundi szemüveges kisfiú rémtörténetéről, akit begyömöszöltek a vagányok a szekrénybe. Ez nem Karinthy-mese. Nem dacos és szellemes fiúk csínyein röhög az egész osztály. Nyolc napon túl gyógyuló világ ez, nem intő jár érte, hanem egy elrontott élet. Én egyet is értek Navracsics Tibor szavaival, miszerint a bűnmegelőzés a legolcsóbb bűnüldözés. Ám mégsem lehet kaszárnyát építeni a játszótéren. Kérem, hagyják meg az iskola emelte barikád két oldalán a régi küzdőket: tanárt és diákot! Nekik adjanak támogatást, hogy eljátszhassák szép szerepüket. Nehogy úgy érjen véget ez a fejezet, mint Karinthynál. „Érzem, hogy egy napon meg fogom érteni. Félek ettől a naptól – ezen a napon keveredem majd el a szürke tömegbe: ezen a napon jövök rá, hogy én is az vagyok, amik ezek itt, akik szembejönnek velem az utcán. Ezen a napon el fogom felejteni az Osztályt, a Leclanché-elemet, a növénygyűjteményemet, és el fogom felejteni önmagamat.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!