Világháborús bombák képe fénylik a sötétben, melléjük kitartóan szól egy távolinak tetsző harangjáték. Minden olyan csupasz és éles. Csak a feszültség bántja a lelkeket e nagy ürességben.
Úgy, ahogy ezek a bombák készültek valaha, némán a szörnyű feladatra. Életek felett dönteni. Ezek vagyunk, lennénk, mi, magyarok? A ledobott, fel nem robbant bombák? Velencében a Nemzetközi Képzőművészeti Kiállításon, az Biennale Arton biztosan. A magyar pavilon idei attrakciója Asztalos Zsolt videoinstallációja.
A selejtes lövedékek megtagadták küldetésüket. Robbanás és rombolás helyett Velencében, rólunk, a mi országunkról, a mi történelmünkről mesélnek, egy olyan helyen, ami maga is történelem. A kiállítás az egyes országok kulturális minisztériumába címzi a részvételre szóló meghívót, majd a minisztériumok döntenek egy nemzeti biztos, azaz kurátor kinevezéséről. Így számolni kell azzal, hogy a kiállító művész, illetve a művek kiválasztásánál politikai szempontok, üzenetek is érvényesülhetnek. Töprengek, a most látható, számomra igen direkt mondanivaló láttán. Hogy passzol ez kurucos szabadságharcunkba? Mi vagyunk a lappangó bomba Európában? Vagy az időzített bomba az országban? Mi, a művészetet és a kultúrát, a szabad szellemet rajongásig imádó fiatalok? Ki mire gondol. Ez is egyfajta szabadság.
A zöld fák karjaiba bújtatott magyar pavilon a második legöregebb helyszín az 1895 óta megrendezett, a világ talán legtekintélyesebb művészeti fesztiválján. A palotaépítésben csak az olaszok tudtak minket megelőzni, bár azt hiszem, ez megilleti a házigazdát. 1909-ben még mi diktáltuk a kultúrtempót Európában. Az olaszországi magyarok műve, egy csodálatos szecessziós palazzo emlékeztet most egykori fényünkre, hatalmunkra. Az egymás mellett magasodó, a világ kiválóságait befogadó holland, amerikai, spanyol, japán paloták mellett ott díszeleg a miénk is. Itt híresek, elismertek vagyunk.
Ide illünk. Az antik külső és a modern belső tartalom tökéletesen szimbolizálja a biennale immár évszázados mondanivalóját, miszerint: a kultúrpolitika sohasem választható szét a képzőművészeti igényektől. Harmóniára kell lelniük. Úgy, ahogy a bombáknak a Vaszary jegyezte kapu alatt. És ahogy egykoron egy Mussolininak eladott Aba-Novák Vilmos-képnek kellett volna a Duce nappalijában. Nem könnyű, inkább lehetetlen feladat. Nem is volt sose egyszerű a pavilonunk sorsa. A Szovjetunióban, példának okáért, nem rajongtak feltétlenül a nyugati sikereinkért, hogy valódi tulajdonnal rendelkezünk egy földterületből, ami magát a romlást, a Nyugat bűzét ontja szakadatlanul. Vagy legalábbis évente pár hónapig biztosan. Így nem is vehettünk részt a fesztiválon 1950 és 1958 között.
A biennálén minden ország államilag képviselteti magát. Idén majd 100 ország, 10 új csatlakozóval, mint Bahrein, Koszovó vagy a Maldív-szigetek. Színes, buja kavalkád. Szédül az ember a termeket róva. (Nem mindenkinek van ám palotája!) Valahol agyag, néhol gyanta, bronz és víz, téglarakás és szoborcsoport, fekete szövet, rikító tollak. Ki mit akar mondani magáról, mit akar mutatni magából a világnak. Bábeli érzet. Világjáró hangulat. Csodálatos élmény.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!