Nem értem. Biztos velem van a baj, mert csütörtökön már az irodalmit sem értettem. Mo Jen irodalmi Nobeldíját, ki korunk nagy írója, rendszerek nagy kritikusa. És akitől egy sort sem olvastam. Nem is olvashattam, mert egy sora sem jelent meg magyarul. Miként másik két tucat európai nép nyelvén sem. Biztos remek, elhiszem én. Bár hol hazája rendszere lakájának, hol bátor kritikusának mondják, egy dologban biztos nagyszerű: 43 nap alatt ír egy könyvet. Immár Nobel-díjasat.
A Nobel-békedíjhoz nem illik effajta hevesség. Úgyhogy csak nyugodt értetlenséggel olvasom: Az Európai Unió a 2012-es díjazott. Vajon miért? A magyarázat szerint az EU, mint szervezet és elődjei hat évtizeden keresztül hozzájárultak a béke, a demokrácia és az emberi jogok ügyének előmozdításához Európában. Ez mind igaz, béke van. Számomra mindig is az volt. Idebent. Az unión belül. Definíció szerint. De a lelkekben?
Alig néhány órával a díj kihirdetése után jelent meg az elemzés: huszonöt(!) évig kell még várni a gazdasági növekedésre Európában. Maradt ennyi türelem a békés Európában? Pár nappal a díj odaítélése előtt az unió vezéregyénisége, Angela Merkel német kancellár Athénban járt, ahol náci jelmezekben fogadta őt az utca népe. Ordítva, masírozva váltották be a fenyegetéseket tüntetésre. Lázad egy nép. A béke madarait lelövik a dísztéren. A görög összeroppanásért, saját szerencsétlenségükért azt hibáztatják, aki, igaz csak saját országa nevében, már 100 milliárdokkal járult hozzá teljes nyomor elkerüléséhez. Máshol megmentőnek hívják az efféle vendéget. Rossz kézbe haraptak. De ettől még ők is, a görögök is Nobel-békedíjasok péntek óta. Ahogy a katalánok, akik nem győznek menekülni Spanyolországtól, onnan, ahol nincs nap tízezres tiltakozások nélkül. Díjazottak a baszkokkal együtt, no meg a lombardokkal, akik szívük szerint összecsavarnák már az olasz zászlót. Beszélhetnénk vallonok és flamandok viszonyáról, de ugyanígy a tősgyökeres európaiakról és a bevándorlókról, akiket egy norvég őrült – tetszik vagy sem – a viták középpontjába sorolt abban az Európában, ahol egyre izmosodnak mindazok, akik ennek a most díjazott évtizedes békének tagadására építik mondandójukat.
Lehet, ünnepelni kellene mégis. Hiszen ennek a díjnak a huszonhetede mégiscsak a miénk, magyaroké. Igazságosan kell osztozkodni, nem? Tagok vagyunk, Nobel-díjat kaptunk hát mi is, kihúzott háttal, kidüllesztett mellel már mondhatnám: tíz éven belül ez nekünk a második. De érezhetjük magunkat, akárcsak kis részletben is, békedíjasnak egy országban, ahol az adófizetők pénzéből fenntartott közszolgálati televízióban „magyar származású írónak” nevezik a tíz évvel ezelőtti irodalmi Nobel-díjast, Kertész Imrét? Ahol „származása”, már megint és még mindig származása lehet a mi írónknak. A magyar írónak. A Nobel-díjas magyar írónak. Kertész Imre pont effajta „finomságok” rendezésért kapta a kitüntetést, ahogy az indoklás akkor szólt: „az egyén sérülékeny tapasztalatának szószólója a történelem barbár önkényével szemben”. Ő el tudta magyarázni. A világ pedig megértette. Csak mi nem értjük.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!