Máshogy fáj: Európa peremén. - Ott ült az út közepén. Loncsos szőre között izzott a szeme, lesoványodott teste szinte már előkelőnek tetszett. Kik vagytok és mit akartok itt – üzente ez a halálos konokság. Nem mozdult. Süket ez a kutya, gondoltam, de ma már tudom, csak félénken balkáni. Izgatják az idegenek.

 
Balkáni riport - Fotó: Stoyan Nenov, Reuters

A múltnak nincs vége. Vonszolja az ország, mint a kóbor kutya a farkára kötözött konzervdobozt. Letépni nem tudta, nem is engedte, hogy megszabadítsák tőle. Ilyen a Balkán is. Az égbe meredő, kicsontozott panelóriások és a tövükben megbújó, friss uniós pénzből épült csillogó üvegpaloták között a kontraszt nem is lehetne nagyobb.

Magunk mögött hagyva az unalmas Szófiát, vidékre utaztunk a hegyekbe. Merthogy a bolgár főváros olyan, mint egy kamasz, a teljes átalakulástól való zavarában nem találja a helyét. Még nem új, de már nem is a régi. A Rila és a hét tó viszont Európa kincse. Mintha a kanadai tavakat összegyúrták volna a buja osztrák lankákkal, némi ázsiai egzotikummal. Egyetlen hatalmas hegységbe. A szerpentineken minden kátyúmentes méter ajándék, a vezető inkább érzi magát egy videojátékban, mint szabadságon. Túl sok az inger. Vadkutyahordák, hirtelen véget érő utak, tucatnyi, egymásra tapadó benzinkutak fénye egy kétszáz fős faluban.

Az erdei szállodában mosollyal, igyekvő angolsággal mutatják meg a bárhol Európában luxushotelnek számító munkahelyüket. Mindezt pár ezer forintnak megfelelő leváért. Beképzelt profizmussal pakolom a csomagtartóba a falusi horgászboltban vásárolt esődzsekit. Az XXL-es méretű zöld lebernyeget az előző nap tukmálta rám az eladó. Már akkor is úgy éreztem magam, mint a cirkuszi elefánt – nem beszélve a 42-es, térdig érő gumicsizma sikkjéről.

Szendvicsekkel, teával és vésztartalék édességgel megrakodva vágtunk neki a kanyargós hegyi útnak. Rendes turista induláskor és megérkezéskor étkezik. Mi sem tettünk másképp, majd elindultunk az ülőlift felé, motorizált segítséget kérve túránk beindításához, de kiderült, minden levánk a morcos horgásznál maradt. Nincs gond, ez is unió, nyúltam a kártyám után. „Ahh, Card?” Azt nem. Mosolygott az egy négyzetméternyi falemez közé zárt jegyárus lány. Euró? Megint csak mosoly. S ha gyereknek nézne, próbálkoztam az osztrák sílifteknél bevált stratégiával, de még könnyezve könyörgésre is hajthatatlan maradt. Gyalog vágtunk a hegynek. Patakban és hóban gázoltunk, vad lovat láttunk és gidát etettünk. Őserdei hangulat, érintetlen természet, minden, amire egy túrázó vágyhat.

Összefagyva, átázva, megtépázottan értünk vissza a kocsihoz, ahol már csak a kíváncsi lekvárárus fiú várta a kalandorokat, hogy aztán becsapva a Zsiguli ajtaját, elzötyögjön lekvárjaival a kacskaringós úton.

A falubéli szupermarket parkolójában pizsamás, fogatlan öreg támaszkodott a korlátra, kinyújtott ujjal rajtunk nevetett. Ott álltam sáros harisnyában egy háromszor akkora gumicsizmában, maszatos arccal: mindketten ugyanabban a Kusturica-filmben kaptunk szerepet.

Ez a Balkán másmilyen Európa. Nem olyan, mint amikor a brüsszeli főtéren virágot veszünk, Párizsban a Szajna hídjaihoz könyökölünk, a norvég fjordokat járjuk vagy ülünk Rómában és tűnődünk kétezer éven. Nem is baj. Ez a Balkán így szép. Európa meg akkor lesz egységes kontinens, ha urai megértik, hogy a történelem attól az, hogy évszázadok, évezredek tanulságait cipeli.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!