Európát elvágták Ázsiától. Nincs híd, amin békében átkelhetnénk. Ukrajnát nem repülhetjük keresztül, Iránt jobb elkerülni, Irakban harcok dúlnak, a Közel-Kelet lángokban, az izraeli hadsereg behatolt Gázába, Szíriában szólnak a szirénák. Közlemények röpködnek, akinek kell, megszólal, hallgatjuk a szavakat, de nem tudatosul mégsem, hogy a világban háború van. Leírni is idegen. Nekem, ki füstöt is alig láttam életemben. De a szomszédban vér folyik. Nincs messze.
Egy nagy véres kéz lassan kettévágja ezt a bolygót, lemetszi a világokat egymásról. Tőlünk Ázsiát.
Most is a levegőben repülnek a gépek, rajtuk remegő gyomrú, görcsbe rándult, könnyes szemű utasok. Megannyi rettegő. Pedig ahova igyekeznek, ott zömmel béke van és szelídség. Buddha örök mosolya alatt, mindent átható tisztelet. Ott még emlékeznek, hogy háború után nem folytatódhat semmi sem úgy, ahogy korábban volt. Más távlatot ad az életnek.
Én nem is olyan régen Ázsiában éreztem magam először olyan közel a természethez, az emberekhez, a történelemhez (pedig nem is az enyém volt), hogy ott érteni véltem a világot. Szeretni. Ma megint nem értem és nem szeretem, itthon a mindig békésnek hitt, biztonságos Európa közepén. Mert ezt a világot nem lehet megérteni. Ezt most nem lehet szeretni. Itt valami szörnyű dolog készül. Olyasmi, amiről fél évszázada mindenki megesküdött, hogy soha.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
