Kell egy barát. Egy szövetséges, ha egyedül maradnánk vágyainkkal, ötleteinkkel. Van barátság a politikában? Politikusok között lehet vonzalom, kölcsönös elismerés, olyan, ami több a tiszteletnél.
Imádom a protokoll híradásokat, lesem az államfők, miniszterelnökök tekintetét, ahogy kezet nyújtanak, a mosolyokat, amelyek kellékei a rivaldafénynek. Azok, akik napokat, heteket töltenek egymással, a világ dolgait intézve, igenis megkedvelhetik egymást. Mint Merkel kedvelte Sarkozyt, a mi Göncz Árpádunkat az egész világ, és volt idő, amikor Clinton is szerette Blairt, legalábbis ezt láttam a tévében.
A tiszteletnek fontos jelzői vannak.
Elsőként az, hogy kölcsönös. Abból soha nem lesz barátság, ha valaki úgy követeli meg a tiszteletet, mint ébredő gyerek a mézes kenyeret. Az meg végkép mosolyt fakasztó, ha valaki plakátokkal ragasztja tele az országot: tessék engem tisztelni! A legkevesebb, amit Európában kapunk az épp a respekt. Nem a magyarokat ítélik el, csak azt az utat, amelyet új vezetőink kijelöltek nekünk.
A hintázást Kelet és Nyugat között, és azt, hogy minden elvet feláldoznak, pillanatnyi haszonért. No persze ezt sosem mondjuk, inkább leöntjük gyorsan olvadó ideológiai mázzal: illiberális demokrácia, hanyatló Nyugat, keleti szél. De hiszen már megtanultuk: a nagy keleti hatalom, amihez dörgölődzünk, az első adandó alkalommal oldalba rúgott, mint a láb körül nyomuló éhes kutyát. A Nyugat közben döbbenten figyel, már nem tisztelnek, csak elviselnek. Ám a keleti nagyúr nem ilyen elnéző. Ha ott akarunk szolgálni, ott ugrani kell minden szóra, nincs apelláta.
Miért is kellene szeretni azt, aki negyven évig letaszított minket az európai ösvényről? És most pont azok magyarázzák, hogy ehhez kell visszatalálnunk, akik eddig azért verték a mellüket, mert ők szabadítottak meg minket az orosz medve veszedelmes ölelésétől. Nincs itt már logika. Maradjunk a tiszteletnél. Írják, ki a falu főterére, ezen a héten kit kell tisztelni…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
