Elsöprő Ázsia, ugrásra kész kistigrisek, dübörgő Dél-Amerika – jutna eszünkbe rögtön, ha tippelnénk, melyik ország kapta a legsikeresebb nemzet kitüntető címet a minap egy tekintélyes amerikai elemzésben. Ám nem kell olyan messze keresgélnünk az eminenst: Lengyelország az.
Állítólag magyarok nélkül nem létezne Hollywood. Lengyelek nélkül pedig az Európai Unió. Álomgyár mindkettő. De mire ez a nagy lengyel csoda? Lengyelország szegényen, elavult iparral, képzetlen munkaerővel vágott neki a szabad piacnak. A rendszerváltás napjaiban alig gyártottak olyasmit, amivel a világ gazdagabbik fele kezdeni tudott volna valamit. A gazdasági siker főként annak köszönhető, hogy a lengyel ipar igazodott a német feldolgozóiparhoz. Ehhez a lehetőséghez remek intézkedések párosultak: a vállalati nyereségadó 19 százalék – a második legkisebb teher Európában –, a személyi jövedelemadó legmagasabb kulcsa 32 százalék – szintén a legalacsonyabbak közé tartozik az EU-ban –, és a gyors piaci liberalizáció. A lengyel nemzeti össztermék a rendszerváltás óta 177 százalékkal nőtt, és az egyetlen ország volt, amely a 2008-as pénzügyi válságot jelentős visszaesés nélkül vészelte át.
Sokban hasonlítottunk, most majd semmiben. Ott Orbán Viktor politikájának csodálói okoztak ugyan kisebb kitérőket, de összességében feszülés nélkül menetelnek előre, szigorúan a fősodorban, le sem véve igyekvő szemüket a Nyugatról. Lengyelország jobban teljesít. Mert Donald Tusk miniszterelnök hisz az unióban, ez újabb lökést adna az integrációnak, és talán képes lenne léket vájni az EU-ellenes anyahajókon. Hogy milyen lenne számunkra, ha egy Tusk lenne az Európai Tanács elnöke, vagyis az EU afféle államfője? Röviden: előnyös. Mert bár érdemben másként gondolkodik a világról, mint magyar kollégája, de legalább érti ezt a mi, közép-európai világunkat.
Ha már mi képtelenek vagyunk feljebb kerülni, legalább az a szégyen ne essen, hogy a mentőcsónakba száműznek minket.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!