Nem fáradt még ez az ország. Csak mi fáradtunk el. Az értetlenségbe, hogy soha semmi nem azt jelenti, ami a neve, hogy soha semmi nem azért történik, mint ahogy elmondják nekünk. Hogy itt nem az akarat építkezik, hanem a hátsó szándék, és hogy a szimbólumnak is számtalan emblémája van.
Október 23-hoz közeledve, talán még nagyobb a zavar, legalábbis a zavarkeltés. Mozgalmak mozgalmakat indítanak, a sérelmek szépen leporolva egymás mellett sorakoznak a polcon, az elégedetlenség soha nem látott méreteket ölt, miközben lehet, csak emlékezni kéne.
Indul a Békemenet, a szellemi honvédelem most lábon járja ki az el sem titkolt betegségeit. Most egy szobor miatt verbuválódik a fekete sereg, ami inkább szürkés és savanyú. Egy szobor miatt vonulnak majd, ami sosem állt, egy szimbólumnak volt a szimbóluma csupán. Pont, mint ők. Ízléstelen volt, tán, de a Békemenet békefenntartói halálos fenyegetésnek értékelték a hungarocell-vagdalkozást. Mert az idei, immár negyedik felvonulás sokban különbözik az előzőktől. Most nincs magasztos üzenet, egy csodaszép zászló, rajta egy kikezdhetetlen eszme, ami mögé felsorakozva szépen meg lehet tenni, amit megkövetel a haza. Legyőzni az uniót, kiállni az országért, „nem leszünk gyarmat”. Most nyíltan kimondják, mindenféle köntörfalazás nélkül, hogy a Békement a baloldal ellen megy, az ellenség immár nincsen ideológiai bundába bújtatva. És a buszok ugyanúgy hordják majd a népet. Mert a tömeg érzi a sokszor bizonyított erejét és hatalmát, menni akar megállíthatatlanul, és az, hogy miért, már nem számít. Mert van mi ellen. Ez majdnem elég. Így válik egy valaha békésnek mondott felvonulás rítussá, ahol a tömeg önmaga mozgósításába kezd, és az üzenet már a meggyőződésből hitt sajátja, nem csupán egy politikai szlogen, ami felpaprikázta a helyi képviseleten. Egy jól szervezett szertartás, ahol körbehordozott szentség egy kép: a miniszterelnökről.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
