Álmos sor kavarog a picinyke kávézó előtt. Két lopott ásítás és bágyadt egymásra lépés között, mindenki a kávéra gondol.
Itt valahol a hab és a zacc között megbújik egy lélek, amely most rohamtempóban igyekszik a bejárat felé. Késett. Három éve, mióta ő üzemelteti a helyet, Dávid mindig késik. Még bambán, ám teljes természetességgel kezdik a sorban állók kipakolni a teraszt. Én is megfogok egy széket, segítünk. Mit lehet tenni, Dávidnak mindene ez a kis pörkölő, de nincs időérzéke. Aztán beáll végre a masina mögé és nekilát. Elégedett horkantások hallatszanak a sorból.
– Már sokan akarták, hogy ne legyek az, aki vagyok. Annyian, hogy talán össze sem tudnám számolni. Azt hiszem, pont ezért éri meg haladni előre – kezd bele történetébe Dávid. – Sok a munka. Sokszor nehéz, de az enyém. Kisvállalkozói támogatás, hitel, odaadás, szorgalom, és az enyém lett. Persze, ez csak úgy lehetséges, ha működik egy ország. Ha lehet tervezni, ha lehet bízni. Erre vágytunk, nem? Hogy a szolidaritás ne zászlóra tűzött jelszó legyen, hanem például mindenki fogjon meg egy széket. És ez nem csak az emberekről, de az országról is elmond mindent – nehéz vele vitatkozni.
Dávid igaza a metróban is rám köszön.
– Együtt egy toleráns városért! – ez világít az aluljáróban. Végre nem békétlenség, utálat és keserűség mászik le az állami hirdetésekről. Nem a kétfilléres életünket látjuk visszatükröződni egy összemocskolt plakátról. Nációk és generációk egymásért. Hogy működjön! Mi más, mint a rendszer. Erről beszélt Dávid is. Itt az Európai Unióban. De távol a hazájától. Berlinben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!