Feszülten összpontosítok. Minden erőmmel próbálom precízen lejegyezni a hallottakat.
„Iminimi szeminimi juvapcsu vaminimi”. Korunk egyik nemzeti klasszikusa, a Dolly Roll dúdol az éterben. Csúszna a langyos nóta, de én sajnos képtelen vagyok észben tartani a mondanivalót. Elképzelem szegény kedveszegett bizottságot ott a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóságnál, ahogy ülnek a tárgyalóasztalnál és kétségbeesetten próbálják a mi Dollynkat kategóriákba préselni. Magyar? Nem magyar?
Micsoda embert próbáló helyzeteket teremt az élet. Itt egy világosan megfogalmazott érthetetlen jogszabály, amely pontról pontra rendelkezik arról, mi micsoda: „Magyarnak számít az a mű, amely eredetileg teljes egészében magyar nyelven készült. De az a mű is, amely eredetileg több nyelven készült, ám időtartamát tekintve eredeti magyar nyelvű része hosszabb, mint bármelyik másik nyelven készült része.”
És akkor beszambáz ide Dolly, nem a klónozott bárány, bár alighanem ő is mondott már ilyeneket: „Iminimi szeminimi juvapcsu vaminimi”, szóval az ébenfekete slágergyáros és romba dől a koncepció. Miféle nyelv ez? Milyen remek lenne, ha például latin nyelven énekelné. Az ugyanis újabban ajánlott nyelv. Egy emberöltő múlva remélhetőleg nem csak az orvosok és a jogászok, hanem az állattenyésztők és a villamosmérnökök is gond nélkül citálják majd Cicerót. Keresni kéne tehát valami hivatalos ókori római forrást, ahol felcsendült már a juvapcsu. Akkor már csak azt kéne vizsgálni, hogy az iminimi és a szeminimi időtartalmát tekintve a magyar idézetrészletben hosszabb, vagy az eredetiben. Kell hozzá egy bizottság, egy kontrollcsoport, számvitellel, munkaüggyel és máris rendet tettünk nemcsak a kották világában, hanem csapást mértünk a munkanélküliségre is.
Összeáll a kép! Mert ők ott a hatóságnál rendszerben gondolkodnak. Felelősséget vállalnak értünk. Nem hagynak magunkra, a mi hülye ízlésünkkel. Gondoskodik a gondoskodó állam. Mindez alapján érthető, hogy a közszolgálati rádiók műsorát úgy kell összeállítani, hogy a sugárzott zeneszámok minimum 50 százaléka magyar mű legyen. Pont. Ez pedig annak az eddig csak dédelgetett vágyálomnak a bizonyítéka, hogy a magyar szerzők legalább annyi jó, hallgatható zeneművet írtak, mint a világ összes többi zeneszerzője együttvéve. Ha pedig mostanában futna be valamelyik hazai banda Nyugaton, majd úgy dúdolják az új magyar slágert, mint én a „Iminimi szeminimi”-t. Szóval, sehogy.
Rövidke, épp hogy órákban mérhető zeneiskolai pályafutásom során végig Kodály módszerén pallérozottam. A zene mindenkié. Hát egy frászt! Mi nem közösködünk!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!