Hát végre eljött, ez is.
A mama már megmondta, hogy a végén úgyis minden megoldódik. „Kisfiam, mindenki megtalálja a párját. Hát még egy ilyen remek fiatalember, mint te, na, ne vacakolj!” És Tomika nem vacakolt. Sőt, már régóta nem csinált semmit. Persze, talán lehetett volna másképp is… A főiskolán egyszer elhívott egy lányt a koleszkarácsonyra. Egészen jól alakult. A lányt még haza is kísérte. Aztán moziba vitte, de előtte felugrottak Tomikáékhoz, az otthon felejtett diákigazolványért. Na, akkor meglátta a mama. Volt is belőle balhé! Mégis miféle nőcske ez? Kilóg mindene! Nem hozzád való! Csak a pénzedre utazik kisfiam. Hogy mire? De a mamával úgysem lehet vitatkozni. És ő nem is akart. Nem hívta többet a lányt. Pedig éjszakánként majd belegebedt. De hát igaza lehet a mamának, tényleg túlzás volt az a lány, tenyérnyi a szoknyája, meg túl hangos a kacagása. Aztán bekerült a céghez. Csak fiúk. Lányok nincsenek. Elvégre nem nőnek való munka, válaszolt panaszaira a mama. De az ő Tomikája csak ne aggódjon, majd ő megtalálja azt a jóravaló, erkölcsös lányt, aki nem nagyzol, nem rúzsoz, van hozománya is és megbecsüli magát, mert tudja, olyan férfi, mint az ő Tomikája nem terem minden bokor alatt.
Kisfiam, ez csodálatos! Mint az én időmben! – homályosult el a mama tekintete. Végre újra becsülete lesz a lánynak és újra gavallér lehet a fiú! És ott leszek én is, vigyázok rád – nézett ellágyulva hervatag egyszülöttére –, ott leszek azon az első táncon, azon az első szerelmes órán. Igen, itt, ebben az országban végre megérezték az idők szavát, hogy tenni kell valamit végre az ifjúságért. Mert nem szabad magányban élnetek, mert a család a legfontosabb szentség. Törődni kell veletek.
„A Táncválasztó, párválasztó program keretein belül a kormány azoknak az egyetemista korú fiataloknak szeretne segíteni, akiknek elfoglaltságaik, a tanulás, a munka mellett gondot okoz a társkeresés” – olvasta hangosan és remegő izgalommal a mama. Ez te vagy fiam! Amikor Tomika figyelmesen végiglapozta a kinyomtatott programot, látta, hogy azon az estén lesz néptánc, balett, kortárs tánc, argentin tangó, rock and roll, szving, boogie-woogie, modern néptánc és társastánc is. Na, tudják, kivel szórakozzanak! – gondolta. Nem eszik olyan forrón, drágaságom – mondta a mama, és riasztotta Rozikát, aki valaha a tánciskolában ruhatárazott. Pörögtek-forogtak a nénivel, Tomika egészen belefeledkezett a régi melódiákba, néha már egészen élvezte. Örökre kiirtja éjszakái tompa gyötrelmeit, végre barátnője lesz, érezni fogja táncoló teste melegét. Végre egy nő lesz mellette!
A várbuszon csak úgy repült az idő, még átvette fejben a szving- és a tangólépéseket. Csodásan ragyogott a Budavári Palota, milyen magasztos is a pillanat, a jó dolgokra várni kell, mosolygott elégedetten, és büszke volt, mert él a lehetőséggel, elvégre rendes magyar adófizető állampolgár, most végre megkapja, ami jár neki…
A busz hirtelen fékezett, le kellett szállni. Tomika körülnézett a parknyi táncparketten. De hát hol vannak? Hol vannak a lányok? Nincs itt egy sem. Se szép, se csúnya, se szegény, se gazdag. Nincs itt se hozomány, se tétova mosoly, nincs nő, aki rá várna. Tomika csak forgott körbe, szinte beleszédült, de csak az anyját látta. A csalódott tekintetét, a megkövült ráncokat.
Hirtelen jött elszántsággal Rozika nénihez fordult. „Szabadegytáncra?” Soha életében nem esett még ilyen jól a tangó. A kicsinyke asszony derekát erősen tartotta, forogtak körbe a csusszanós köveken. Aztán a naplementében egy lassú számra kapcsoltak. Tomika lehunyt szemmel szinte belébújt a langy asszonytestbe. Elmosolyodott, érezte, hogy a mama szinte szétrobban a dühtől. „Tessék, mama – suhant át rajta kárörvendőn a gondolat –, most átcsesztek. Téged.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!