Csípett már a hideg, mikor búcsúzni mentünk a Fellegvártól.
Szerényen csak így neveztük a nyáron összehordott gyermeki bunkert. 20 éve ennek már. Uszadék fák takarták a híd alatti nyílást, rossz pokrócokkal tömtük a lyukakat, így kölcsönözve valódi teret a vadon létnek. Ácsolt pad terült előtte, amorf gesztenye szobrok nyújtóztak a vizes kartonon. Felépítettünk valamit, amit jövőre majd újragondoltat velünk a tavasz. Rekedt, mélyről jövő köhögést rázott fel az édes mélázásból. Akkor láttam meg. Előbb éreztem, mint láttam. A nagypapa sufniszaga keveredett azzal a csípős alkoholos gőzzel. Ócska cipőjéről nem tudtam levenni a szemem. Színes cipőfűző? A Gáborka apjának a bakancsában?
– Egy ideje figyelem már mit műveltek – dicsérte a Fellegvárat, hogy milyen remekül töltjük ki a helyet. – Itt valaki építész lesz, kölkök. Kinek az ötlete volt az az okos szellőző?
Azonnal jelentkeztem, pedig a húgomé volt. De valamiért be akartam vágódni a Gáborka papájánál. Gáborka olyan szomorú és kedvetlen mostanában.
– Príma, príma – mondta, és komótosan tapogatta, szemlélgette a Fellegvárat. Elismerően bólintott megint, kezei között az ócska pokrócot morzsolva.
– Mit akartok a télen kezdeni vele?
– Semmit, télen semmit – válaszoltuk együtt. – Várjuk a meleget!
– Ilyen remek kis kunyhót valóban nem szabad a télnek, a magánynak és a kutyáknak adni – dörmögött a Gáborka apukája. Mi lenne, ha ő vigyázna rá? El sem hittük hatalmas szerencsénket. Egy igazi őrzővédő kapuőr! Egy felnőtt!
– Csak egy feltétele van – mondta borús komolysággal újdonsült megmentőnk. – Ez a mi titkunk marad, senki, de senki nem tudhatja meg.
Megígértük. Kezet ráztunk, ragadt az enyém az övétől, de nem mertem a nadrágomba törölni. Koszos lesz. Neki csak a szája kerekedett felfelé, meg-megrázkódott, ahogy nézte a Fellegvárat.
Anyám dühösen integetett már messze az ablakból. Messziről újságoltuk a hírt, hogy immár a Fellegvárért nem kell aggódni, bérgazdája van, ki majd télen vigyáz a birtokra. Anyám elfehéredett. Kivel, mivel találkoztunk? Erősen szorította a karom. De hát ő nem idegen, a Gáborka apukája vállalta az éjjeli őrséget. Anyám keze leesett rólam. Döbbenten rogyott le a konyhaszékre.
Hát már ők is válnak?
A múlt héten a főváros urai könyörtelenül űzték el a hajléktalanokat a közterekről. Segítőik drámai felhívásban kértek emberséget azoktól, akik még tudnak, akarnak segíteni. Már csak a szolidaritásban bízhatnak azok, akiknek immár maradásuk sincsen. Léteznek még Fellegvárak a mai Budapesten?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
