Máshogy Fáj: Útra kelünk

Fűt a vágy, hogy ne hagyjam magam. Ne húzzon a szívem egy élhetőbb helyre. Pedig húz. És megyek is. Egyszer, ha eljött az idő, addig utazni fogok és világot látni. Dolgozni vagy kutatni, ott, ahol ennek értéke van, ahol várnak, ahol lehet. Nem kivándorolni, lelépni, elhagyni, csak menni egy kört a világban. Hiszen megtehetem. Ahogy mondani szokták: szabad a pálya. Én nem fogok hátat fordítani családnak, barátnak. Nem égetem fel a hidakat, nem adjuk el a konyhaszekrényt. Nem búcsúzunk. Nincs isten veled. Szóval így gondolom – de van ilyen? Én, mi tervezünk így lazán, ravaszul megkerülve a legnehezebb kérdéseket. Mert alakoskodhatunk, de végül is, bárhogy hívjuk, vagy itt vagyunk, vagy ott. A többi csak duma.

„[S] kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” – írta József Attila 75 éve. Irodalmi elemzésből értem, érzem csak a fájdalmat, a kínkeservet, ami ezekből a szavakból árad. A vészkorszakról is csak olvastam, a disszidálást családi legendákból ismerem. Megszűnt a lélek fájdalma a mi utazásainkból. Nem sírunk. Nincs miért. A 21. században nincs kivándorlás. Még a szó sem passzol, keresnünk kéne egy újat. Ellátogatás. Világjárás. Jól-rosszul fizető kalandkeresés. Ezekben mind benne van a retúrjegy lehetősége, és ettől olyanynyira más az egész. Akik mostanában ebben a témában okoskodnak, még sosem álltak a dilemma előtt. Mert akkor tudnák, hogy ez nem dilemma. Ez nem életre szóló döntés. Ez lehetőségek közötti mérlegelés. Ideiglenes útkeresés. Legalábbis az indulás pillanatában. S ki tudja, néhány év múlva minek látjuk majd azt az összepakolást.

Teljes jogon európaiak vagyunk. Az unió adta szabadság olyan vonzó, hogy a korombelieknek szinte fáj nem élni vele. Mert oda vágyik mindenki, ahol pörög az üzlet, pezseg a kultúra, van jelenkép is és nem mindig csak jövőkép, örökös vízió egy jobb életről. Ahol állóvíz van, szagló posvány, oda nem vágyik senki. Ott nem jó maradni sem. És erre nincs adminisztráció, bürokratikus trójai faló, hogy maradásra bírjon százezreket.

Már nem kell mindent itt hagyni. Elég egy jobb munkát találni külföldön. Megtanulni a Nyugat szavát, és elmesélni itthon. Mert sokmindenki úgy indul el, hogy egyszer hévvel, okosabban, tele ötletekkel újra haza tér és tőle fog majd virágba borulni minden a „Kárpátok alatt”. Ha lesz ember, akit érdekel és meghallgatja. És lesz olyan, ebben biztos vagyok. Ki tudja, hányadik reformkorunkban reménykedünk. És ha mégsem lesz? Akkor sem történik semmi. Csak minden úgy marad, ahogy eddig volt, s mi úgy nézünk a világra majd, ahogy az út mellett állva szemléljük a robogó autókat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!