Nem viselem jól a véget. Mert a taps, ha még vas is, elhalkul, a közönség szétszéled, az élet megy tovább. „Egy egész ország mégsem emigrálhat” – ordítva bújik ki a felelősség alól Mephisto, amikor kérdőre vonja szerelme, hogy képes azt (ezt?) a rendszert szolgálni.
Standing ovation volt péntek este is a Nemzeti Színházban, amikor én is megnéztem az utolsó előtti Mephistót. Már-már tüntetés. Alkotótérbe zárt dühös forradalom. Mert a darab után szívbemarkoló felismerés következik: veszítettünk. Abban az országban, ahol nincs helye, nincs becsülete ennek a művészetnek, ott mi mind vesztesek vagyunk. Alföldi Róbert Nemzetije engedte érezni a közönséget, a mi nyelvünkön beszélt. Alföldi a finom áthallások művészetén keresztül a tükröt mutatta. Amiben megláttuk magunkat. Nem tetszik a látvány. Szomorú, lemondó, dühös tekintetek, vörösre tapsolt, puffad kezek. Háborgásba könnyező szemek. Ilyen egy búcsú, ahol nem akarjuk elengedni a távozót. A Nemzeti egy találkozási pont volt, az utolsók egyike, ahol lehetett kapni valamit. Általában útravalót, amit otthon a magányban bontott ki az ember. Amitől több lett. Nem feltétlenül jobb, csak több. Ez fog hiányozni.
Olyanok vagyunk, mint Höfgen (Stohl András) az első jelenetben. A balett, mely maga a hullámzó természetesség, most fájó gyötrelem. Az akarat kalodája. A görcsös mozdulatok, a hajtás maga, fáj a szemnek az erőlködés. Nem illik. Úgy, ahogy nem illik a hatalom a művészetbe, úgy, ahogy nem illik dühöngeni járni a színházba. Höfgen izzadva végigcsinálja, de elvész minden, ami a tánc lényege. Úgy, ahogy elvész az értelme a művészetnek korlátok között.
A darab vége felé a tábornagy utasítja a már hűségéért sokadszorra megajándékozott Höfgent, hogy tartson sajtótájékoztatót a színházakról a sajtónak. A hatalom megmondja, hogyan kell gondolkodni. Választás nincs. És mi csak állunk és tapsolunk, amíg bírjuk, és amíg szabad. Hiszen, ahogy a katonai miniszterelnök mondja Höfgennek: néző kell és remény.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!