Kábult szemű bús fiú csúsztatja remegő ujjait az iPhoneon. Felúsznak a szép emlékek a kijelzőn. Nőkkel csúszdán, nőkkel buliban, nőkkel naplementében. Sörrel vagy sör nélkül. De inkább sörrel. És ennek most annyi. Elmegy. Éppen kivándorol ez a komor, lekonyult farkas abban a reptéri taxiban.
Így képzeli el az Új Nemzedék Központja – még jó, hogy van ilyen is – az én generációm minden búját és örömét, úgy egyáltalán: az életét. Ennyi mondanivalója van egy országnyi fiatalról annak a kormánynak, amelynek tagjai napra nap azon versengenek, ki tudja többször kimondani a szót: nemzet. Szerintük választani itt még a legkínosabb esetben is a fagyi és a mozijegy között kell, ahogy ezt a halhatatlan Királyhegyi elképzelte. Megélhetés és éhenhalás, karrier és munkanélküliség, ilyen fogalmakat csak nem lehet a kamera elé engedni!
Nyilván egy kínos félreértés csöppent a Nemzeti Együttműködés olajozott rendszerébe, miszerint ez itt már nem az ígéret földje. Valami tudatmódosító lehet a dologban, miként a reklámfiú tekintetében bizonyosan. Ezt a kényszerképzetet pedig rögvest tisztázni kell. Főleg, ha van rá négymillió elkölthető forintunk meg egy remekbeszabott Siklódi Leventénk – így hívják az új nemzedék kormányzati felelősét –, aki négy perc jól megvágott anyag segítségével rendet vág a fejekben. Itt egy szép reklámfilm a tévelygő magyaroknak. A saját állampolgáraiknak reklámozzák a lakóhelyüket, hogy lakjanak már benne, legyenek kedvesek. A reklámokkal eladni szokás, és nekik egyetlen eladható gondolatuk sincs a hazámról. Kínos. Siklódinak mindenre van persze válasza. Képzett ember. „A kormány eddig is számos intézkedést tett annak érdekében, hogy a fiatalok helyzetén javítson: a felsőoktatás átszervezésére gondolok.” Hogy nem szakad rá az a nőkkel teli csúszda!
A „minden ide köt” cím volt mégis az, ami megmozgatott gyomortájt. Szerintük a bikinis csajok, a buli, meg a vizespóló-verseny köt ide. Elviselhetetlen, hogy az állam a legnemesebb érzéseimre tehénkedik rá, ráadásul egy ilyen ázott vattacukor állagú, sörszagú kampányban.
Mert az a soktucatnyi barát és ismerős, aki az elmúlt két évben elment innen, őket is minden ide kötötte. Apa, anya, ősök, barátok, szerelmek, a magyar nyelv, a kultúra és történelem, minden, ami magyarrá tesz valakit. És láttam rajtuk, mennyire fáj itt hagyni mindezt. Bár pöröltem, megértem őket. Mi van azon magyarázni való, hogy aki elmegy, nem jókedvében távozik. Hány millióan indultak útra száz év alatt könnyes szemekkel. Aki most hívja a taxit, az ugyan azt érzi: neki itt csak csalán terem.
Vagyunk azért jó páran, akik maradunk. Ki kényszerűségből, ki kalandvágyból, de leginkább azért, mert el sem tudjuk képzelni az életet más díszletek között. A mi, új nemzedékünknek ezt a mai Magyarországot adta a történelem. Közünk van hozzá. Szemben az Új Nemzedék papírmasé álomgyárához, amihez semmi, de semmi közünk sincs.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!