Az Alkotmánybíróság jogkörének korlátozása politikai szempontból kivételesen egyértelmű, fekete-fehér problémának minősíthető. A parlamenti többség novemberben kiiktatta az alkotmányos rendszerből egy olyan alapjog (a magántulajdonhoz való jog) hatékony védelmének lehetőségét, amelyre még az abszolút monarchiák kora újkori teoretikusai is az uralkodói szuverenitás korlátjaként tekintettek.
A Költségvetési Tanács szétverése ennél szerényebb léptékű akció: „csak” a mindenkori kormány felelőtlen költségvetési politikáját, „apró betűs” trükközéseit vonná ki a független szakmai kontroll alól. A Médiatanács nyomasztóan képlékenyen határolt hatalma a független sajtó felett biztosítja, hogy a hatalom ellenőrzését a szabad nyilvánosság is csak szűk keretek között gyakorolhassa nyugodt lelkiismerettel.
Az érvek, amelyekre a jogállamiság elleni rohamokat törvényesítő indítványozók hivatkoznak, politikai-alkotmányjogi szempontból gyakran egyenesen értelmezhetetlenek. Az Ab kapcsán például a „jogállam megszilárdulása miatt megszüntetendő jogállamiság” argumentumát láthatóan kiötlője is feszengve és csupán félszívvel képviselte. A mintegy a sorok közül kiolvasható érvek között ugyanakkor van egy, amelyről lehet és érdemes is elgondolkodni; érdemes vele vitatkozni. Ezen érv középpontjában a „kivételes helyzet”, a válságból való kilábalás kényszerítő kontextusa áll.
Magyarországon – szól az érvelés – „gazdasági vészhelyzet” van. Különleges helyzet pedig különleges intézkedéseket kíván. A probléma ebben a megvilágításban a jogállamiság és a politikailag kényelmes gazdasági racionalitás közötti választás kényszereként merül fel. Életszerűbbnek is tűnik, hogy a Fidesz nem öncélú despota hajlamait követve ment neki az alkotmány őreinek, hanem egy feltételezett kényszerhelyzet nyomása alatt. A szabad nyilvánosság, a belőle kinövő társadalmi nyomásgyakorlás, főként pedig az Ab eddig valóban képes volt arra, hogy a legjobb szándékú kormány gazdaságpolitikai stratégiáját is aláaknázza, vagy akár (a kormányzat megfelelő mértékű inkompetenciája mellett) egy teljes költségvetést romba döntsön. Egy dologról azonban ne feledkezzünk meg: a kormányzati hatalom korlátozása nem esetleges történelmi véletlen, hanem a demokrácia és az alkotmányosság egyik legfontosabb attribútuma. Az ezt megalapozó alkotmány az európai értékközösség alkotmányos minimumát intézményesíti a Magyar Köztársaságban. E normák mindegyike mögött Európa két és fél ezredévnyi történelme: hódító és vallásháborúk, diktatúrák és népirtások, az emberi együttélés súlyos tapasztalatai húzódnak meg. A demokrácia paradigmájának e tapasztalatokból levont alapja, hogy a fenti értékek senki által nem vonhatók kétségbe. Érvényesülésük bármifajta korlátozása kizárólag extrém körülmények között (az állam, illetve az állampolgárok fizikai biztonságának veszélyeztetettsége, például háború esetén) elfogadható, ám ilyen esetekben is csak szigorúan szabályozott keretek között. A politikai közösség puszta létének megvédésén kívül tehát nincs olyan indok, amelyre hivatkozva fel lehet függeszteni ezeket az alapvető normákat. A költségvetési hiánycél tartása, bármennyire fontos is, nem ilyen. Egy polgári demokráciában jogállamiság és gazdasági racionalitás dilemmájában egyértelműnek kell lennie a hierarchiának.
Elvéti a probléma lényegét, aki szerint a fő kérdés, hogy a kormánypártok továbbmennek-e ezen az úton, vagy csak a kényszerhelyzet nyomása alatt, ideiglenes jelleggel áldozták fel az alkotmányosságot, a jogbiztonságot, a sajtószabadságot a közjó oltárán; „csak keveset”, csak amennyit és ameddig szükségszerű. Egyrészt, mert a történelem kevés példát ismer az alkotmányos alapjogok „mértéktartó” korlátozására; másrészt, mert ez a melléknév a szóban forgó esetben értelmezhetetlen. A korlátozott jogállam nem jogállam. Az „elfogadható mértékben” korlátozott jogállamiság pontosan olyan abszurdum, mint A Mester és Margarita „másodlagos frissességű hala”. Az Ab fékjének kiiktatása, kiegészülve a független alkotmányos intézményrendszer és a közmédia megszállásával, illetve kiherélésével, valamint a független nyilvánosság feletti ellenőrzés kiépítésével, mindenesetre aggasztó folyamatok előtt nyitotta meg a kapukat. A kormánynak mostanra lehetősége nyílt arra, hogy a magántulajdon és a jogbiztonság elvével ellentétes, nyilvánvalóan alkotmányellenes törvényekkel kormányozzon, és emellett egyre kevesebb teret enged a tetteit bíráló hangok megnyilvánulása számára. Ettől persze Magyarország még nem vált dél-amerikai típusú diktatúrává. Csupán másodlagos frissességű demokráciává.
(A szerző, a Magyar Progresszív Intézet elemzője)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
