Méltatlanul nem szerepelt az idei POSZT versenyprogramjában Alföldi Róbert-rendezés. A színházi élet egyik legprovokatívabb és legmegosztóbb, leginkább indulatokat gerjesztő alakjának negligálásával kívántak talán kimondatlanul is hozzájárulni a válogatók a két tábor összebékítéséhez, e gesztussal prezentálni a csatabárd elásását, annak a szakadéknak a betemetését, amely a színházi szakmát és közönségét is kettészakítja. (Persze akkor még nem tudhattak az Igenis miniszterelnök úr! pécsi vendégjátékának letiltásáról, vagyis az Alföldit érintő boszorkányüldözésről. Így csupán színészként, azaz II. Richárdként lehetett jelen.) Rendezései pedig jobbak, mint valaha. Iménti átriumos munkája, a Chicago szintén mutatja, mennyire tűpontosan bírálja most is a körülötte lévő világot. („Alföldi a megítélésem szerint gyakran túllép a művészet keretein, aktivistaként működik” – rója fel neki Vincze Balázs, a letiltó.) Kívánalom is a színháztól, művészettől, hogy aktivizáljon – gondolatot, érzelmet, magatartásformát. Átalakítson, hasson szőröstül-bőröstül. Létünk módosuljon általa. Máskülönben fabatkát sem ér. Olyan egyszerű dologról szól a Chicago, mint hogy két lány boldog szeretne lenni. S az nem is megy olyan könnyedén annak, aki alulról érkezik. Hamar ráébrednek, csak akkor van esélyük, még a túlélésre is, ha hasonulnak a körülöttük lévő világhoz: korruptak, álszentek és manipulatívak lesznek. Olyan felkapaszkodott kis senkik, mint akikkel nap mint nap szembesülhetünk a címoldalakon.

Művelődési házba helyezi Alföldi az ismert revüt, amit amatőr színjátszóként adnak elő a színészek. Olykor aktualizál is, és egy hatalmas tükörkeretbe rakja a történetet (szó szerint tükröt tart), tükörlépcsőn jönnek le a szereplők is, ám e tükördíszlet foncsorozása már kezd kopni, szélei vakulni, mint ahogy mi is. A Kálmán Eszter tervezte színes neoncsövekből pedig észrevétlenül rács épül. Yardnyira vagyunk csupán a valóságtól.

Fekete Ernő sztárügyvédje hanyag eleganciával káprázatosan uralja a teret, Parti Nóra karcos hangjának igen jól áll Velma Kelly és a műfaj, hasonlóképp Hernádi Juditnak Morton Mama és a Soha ne mondd! becitálása. Roxie Hartként Sodró Eliza maga a megtestesült atipikusság: ettől még bizarrabb színt nyer figurája, amelyet pillanat alatt képes dívává változtatni. Unikális Bercsényi Péter Mary Sunshine-ja is. Zsigeri Hámori Ildikó feszengő háziasszonya, akinek talányos patetikussága hol idézőjelbe kerül, hol groteszkké válik, hol meg mélységbe játszik. Igaz, még nem egészen következetesen.

A Brecht köntösébe bújt balzaci történet erős társadalomkritikára ad lehetőséget. Mégsem érezzük most elég ütősnek az estet, nem sejtjük még, a végére kulminálódik a csapás. Alföldi kegyelemdöfése elől már nem térhetünk ki. – A két lány tündöklése és bukása utáni haknija végén megköszöni nekünk felmentését, az igazságszolgáltatást. A világot, amelyben érvényesülhetnek. A média hatalmát, amit mind benyelünk (ki-ki a maga oldalát). Végül magunkra hagynak az üresen csillogó színpaddal. Marad nekünk a szemkápráztató semmi. Most már főzzünk ebből magunk.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!