Szerb Antal marslakója jutott eszébe, amikor írni kezdte a Hamupipőke Facebook-profilját. Tudják, aki „megérkezett Pestre, szobát vett ki a Bristolban, lekefélte ruhájáról a csillagok porát és telefonált nekem, hogy… mutassam meg neki a Várost”. Több mint negyven különféle meseterápiás könyv után Boldizsár Ildikó megírta a Metamorphoses-meseterápia-összegző kalauzát, hogy azoknak nyújtson fogódzót, akik afféle marslakóként bolyonganak a mesék és a valóság közötti univerzumokban.
– Az összegzés egyfajta lezárás is egyben? Valaminek a vége?
– Inkább egy új út kezdete. Harmincnégy éven keresztül főleg európai mesékkel, ezen belül is magyar népmesékkel foglalkoztam, de már nagyon régóta szerettem volna belekezdeni egy Ezeregyéjszakakutatásba. A Hamupipőke-könyv után két út állt előttem: vagy elbújok és öt évig a magyar népmesék kódrendszerével foglalkozom, vagy megengedem magamnak azt az örömöt, hogy ténylegesen elindulok az 1001 éjszaka nőalakjai után. Nem éppen gyakori az életemben, hogy eszerint döntök, de most győzött az örömelv és az utazás. Marokkó az első állomás, éppen holnap indulok.
– Aha, hogy nemcsak virtuálisan veti bele magát az Ezeregyéjszakába, hanem ténylegesen fel is kerekedik?
– Nagyon másfajta mentalitás hozta létre a keleti meséket, mint az európaiakat. Azt gondolom, hogy bár sok mindent látok ebből a másfajta kapcsolódási rendszerből, igazán csak akkor fogom érteni, ha életemben először felülök egy tevére vagy eltöltök egy éjszakát egy berber sátorban a sivatag közepén. Amíg nem járom be azokat a helyszíneket, ahol az Ezeregy- éjszaka meséi zajlanak, amíg nem sétálok sikátorokban, nem keresek megszállottan oázist és nem látom, hogy mindaz a tudás, ami az Ezeregyéjszakába be van zárva mint női tudás, az hol van a leplek alatt, addig nem értem ezeket a meséket.
– Miért pont Marokkó?
– Talán mert a mesemondás ott még élő hagyomány. Főleg férfiak mesélnek, ülnek a piacokon, a kígyóbűvölő mellett, és csak mondják, mondják. Amúgy Marokkó és a sivatag csak az első úti cél, ahová tudok, elmegyek a következő években. Aleppóba sajnos már nem lehet, pedig ott találták meg az Ezeregyéjszaka kéziratát.
– Mitől annyira mások a keleti mesék?
– Terápiás szempontból teljesen másként működnek, mint az európaiak. Olyankor nyúlunk hozzájuk, amikor az alapdiagnózis szerint az a probléma, hogy valaki nem tud a sorsával megbékélni. Amikor nem megváltoztatni kell valamit, hanem bele kell állni abba, ami van. A keleti mesék hősei soha semmin nem változtatnak. Egy európai hős mindig vissza akar valamit szerezni, le akar győzni, meg akar változtatni. Próbákat kell kiállnia, iszonyú sokat szenved. A keleti mese hőse leül egy homokbucka közepére, ücsörög egy kicsit, jön egy dzsinn, eltársalog vele, aztán amikor arra vetődik egy karaván, lesz, ami lesz alapon csatlakozik hozzá. Nagy kérdés, főleg a terápiában, hogy mikor mondod azt, küzdj meg, és mikor azt, hogy figyelj, itt nincs mit küzdeni. Járd végig az utat, nézd meg, hová visz. Menj a karavánnal, fordulj be a sikátorokba, lépj be abba a kis lyukba, menj!
– Az, hogy kulturálisan nagyok a különbségek, hogy itt a Kárpát-medencében az európai mesék szimbolikáját is jobban értjük, nem befolyásolja a terápiás meseválasztást?
– Azért nem, mert a mese nem IQ-függő. Úgy legalábbis nem, ahogyan mi használjuk. Nem kérdezzük meg, hogy hány teve ment a sivatagban, hogy mit mondott a boszorkány vagy hogy mi ennek vagy annak az üzenete. Mindenféle titkos szálakon kötjük össze a pácienst vagy egy adott csoportot a mesével. Mindenki úgy születik, hogy valahonnan ismeri ezeket a történeteket. Mondjuk úgy, hogy a kollektív tudattalan vagy az archaikus tudat tárolja őket. Azért olyan ismerős mindig minden történet, mert ott van bennünk. A mesemondó elő tudja hívni azzal, ahogy megtanít emlékezni. Megtanít eljutni a saját történetedhez. Nem egy tanítványom használja a meseterápia módszerét súlyos fogyatékkal élők, értelmileg akadályozottak körében. És működik, mert a mese nem a tudatot szólítja meg, hanem a belső pszichés rendszert. Azokat a hiátusokat tölti ki vagy azokat a kapcsolódási pontokat keresi meg a belső mozgások között, amelyek nem tudnak összeérni. A mesék segítségével ezek szépen egybesimulnak. Vagy ha nem, akkor megvan rá a módszer, hogyan kell összesimítani.
– Volt olyan a praxisában, amikor nem tudta, milyen meséhez nyúljon?
– Például amikor a transzplantált gyerekekkel dolgoztam. Fogalmam nem volt róla, hogy milyenek, hogyan is tudtam volna mesét adni nekik! Elmentem a tá- borukba, hogy megismerjem őket: milyen gondjaik vannak, milyen pszichés problémákkal, magatartászavarokkal küzdenek, milyen a kapcsolatuk a saját testükkel, milyen a szüleikkel. Milyen a transzplantált gyerek mintázata. Mi az, ami száz transzplantáltból százra igaz: hogy szorong, hogy titkolja, hogy nehézségei vannak a befogadással stb. Olyan meséket kellett keresni, amelyekben ezek a mintázatok megjelennek.
– Mi az, ami gyógyít a meseterápiában? A mese maga?
– A kurzusaimat mindig azzal kezdem, hogy mindenki vegye elő a piros ceruzáját, nyissa ki a füzetét, és vésse bele: a mese nem gyógyít meg senkit! A gyógyító erő abban a különleges kapcsolatban rejlik, ami a mesemondás során fellép a mesemondó és a mesehallgató között. Egyrészt a mesével kialakított kapcsolat a gyógyító, másrészt pedig az a gondolkodásmód, létezési struktúra, rend, egységesség, amibe a mese be tud kapcsolni. Mert a mesék egy egységes és egylényegű világkép részeként voltak jelen a kultúrákban – attól, hogy ez az egységes és egylényegű világkép már nincs, mert darabokra hullott, azért a mese még ezt mutatja meg, és ezt tudja életre hívni az emberben. Persze meg is követeli a magáét. Azt kéri a mese hallgatójától, hogy változtasson. Hagyja el azokat a gondolkodási sémákat vagy cselekvési módszereket, ahogy addig élt, és helyette alakítsa ki azt, amit a mese mutat. Rábízni magunkat egy mesére – ez nagyon nagy bizalmat kíván.
– Van saját meséje? Olyan, ami önnek segített?
– Csak úgy tudok hiteles maradni, ha én is megdolgozom a saját meséimet, ugyanakkor jelen pillanatban – életemben először – mesén kívüli vagyok. Korábban nagyon sokat segített nekem az Eladott álom című azeri történet, az első mesém pedig, kislány koromtól kezdve vagy 30 éven keresztül A kis hableány volt. Az egyik kliensem élettörténetén keresztül értettem meg, hogy nem vagyok jó mesében… Mind a ketten kis hableányok voltunk, aztán amikor ő súlyosan megbetegedett, rájött, hogy ez mekkora hülyeség. Az egész kis hableányság baromság. Odaadni a legbensőbb lényegedet valami számodra testidegen dologért, az nem vezethet semmi jóra. Aztán meg csodálkozol, hogy a királyfi mást választ. Pedig mi mást tehetne? Mit nézzen egy olyan lányban, akinek már se hangja, se tánca? Aki lényének lényegétől fosztotta meg magát az alkuival.
Boldizsár Ildikó mesekutató, meseterapeuta, a Metamorphoses Meseterápiás Módszer megalkotója. Számtalan mesegyűjtemény – Mesék a felnőtté válásról, Életválságok meséi, Mesekalauz úton levőknek –, tanulmánykötet és szakkönyv után a könyvfesztiválra egy szintetizáló kötettel rukkolt elő. A Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent Hamupipőke Facebook-profilja amolyan meseterápiás kézikönyv: egyszerre ismertet módszertant, mutat be konkrét eseteket és ad fogódzót öngyógyító mesés utakhoz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!