Szalonnával fizetett le két adóellenőrt Pécsett egy hentes, jelenti a pecsma.hu helyi hírportál, hozzátéve, hogy füstölt szalonnáról van szó, s hogy az ellenőrök cserébe elárulták a következő ellenőrzés időpontját.
Figyeljük meg a megvesztegetés eme kifinomult formáját. A hentes nem holmi készpénzt dugott zsírtól fénylő kezével az adóellenőrök zsebébe, hanem táblaszalonnát, ők pedig a művelet ellentételezéseként nem találtak hibát a könyvelésben és a számlaadásban, becsapva ezzel saját magukat, s lejáratva hivatásukat. Pedig ha az ellenőr a szalonna fejében csak a következő ellenőrzés napját közli, társadalmilag kifejezetten hasznos tevékenységet végez, hiszen a húsbolt könyvelése rendbe lesz hozva, a hentes nem csapja be az adóhivatalt, végül is a társadalmat, tehát bennünket, ami már nagyon is kijárt nekünk. Másfelől az ellenőrök is nyugodtan aludhattak éjjel, hiszen nem kellett szemet hunyniuk megannyi slendriánság fölött, a papírok tényleg rendben voltak, továbbá ne felejtsük el azt se, hogy cserébe garantáltan kiváló szalonnát kaptak, amit jódmentes sóban érleltek, és megadták neki a szükséges füstölési időt.
Lám, már szalonnával is le lehet fizetni állami hivatalnokokat, mondhatnánk erre, ám mi most még ennél is tovább tekintünk. Azt már évek óta találgatjuk kiváló értelmiségi körökben, hogy hol van a korrupció határa, s mi lesz akkor, ha az arra érdemesek már minden közvagyont hazavittek, s nem lesz többé mit ellopni. Mi magunk is bizonytalanok vagyunk. Fiatal éveinkből emlékszünk még arra az imperialistákra vonatkozó lenini tézisre, miszerint abban a pillanatban, hogy befejeződött a világ felosztása, megindul a harc a világ újrafelosztásáért. Az imperializmussal azért merünk előhozakodni, mert a legutóbbi október 23-i megemlékezésen Boross Péter egykori miniszterelnök és önkéntes történész is ezt a kifejezést használta az Egyesült Államokra vonatkoztatva; vagy harminc éve nem hallottuk ezt a szót közéletet élő ember szájából. Meg kell jegyezni, hogy az imperialista hatalmak mint kifejezés sokkal félelmetesebb, mint a brüsszeli bürokraták kitétel, akikkel ma a lakosságot fenyegetik, utóbbiból korán kopaszodó, szemüveges, sörösüveg-vállú irodistákra asszociál az ember, félelem helyett inkább röhögést váltva ki a serdülő ifjúságban is.
Hanem a dolgozó tömegek. Úgy képzeljük, hogy miután befejeződött Magyarország szétlopása, azonnal megindul a harc a lopott holmi újraosztására, az új, úri osztály egymás ellen fordul. hogy kicsinálja a másikat. Ez igencsak kedvünkre való dolog, élvezettel is fogjuk nézni, viszont azzal a veszéllyel jár, hogy közben termelőmunka híján az ország csődbe kerül, s a harc költségeit megint a nép fogja fizetni, mint mindig. Plusz az egyéb következmények: elhúzódó válság, csőd, a pénz elértéktelenedése, mígnem eljön az idő, amit nagyapáink egyszer már átéltek. A szalonna válik a legkurrensebb árucikké, szép, kövér oldalszalonnák töltik majd be az általános egyenértékes szerepét, éppen úgy, mint közvetlenül a háború után, amikor 1945 tavaszán pesti (városi) emberek ezrei utaztak vidékre akár a mozdony tetejére is felkapaszkodva, hogy elcseréljék ékszereiket, egyéb értéktárgyaikat szalonnára, zsírra, lisztre, cukorra.
Ám mindez egyelőre csak feltételezés, rémkép. Amióta a statisztikai hivatal nem méri a szegénységet, semmi jel nem mutat arra, hogy Magyarország a teljes elszegényedés felé haladna, épp ellenkezőleg.
Legutóbb az állami tévében, például, Nyitrai Imre, a szociálpolitikáért felelős helyettes államtitkár fejtegette, hogy Magyarországon voltaképpen hajléktalanok sincsenek, pontosabban szólva azok élnek az utcán, akik ott akarnak élni. S nyilván szalonnán és kenyéren.
MEGYESI
GUSZTÁV
Szerzőnk az Élet
és Irodalom munkatársa
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
