Széchenyi István Emlékmúzeum, Nagycenk
Szinte biztos, hogy nem kívánt magának múzeumot a legnagyobb magyar, de ha már kapott egyet az utókortól, aligha ilyenre gondolt volna. Gróf Széchenyi István egykori, nagycenki kastélyának egyetlen érdeme, hogy legalább van.
Egy olyan korban, ahol forintmilliárdok tűnnek el stadionok lelátóira, sehová sem futó utakra, igencsak feltűnő, mennyire rosszul bánik az államvezetés azokkal, akiktől amúgy oly nagy előszeretettel idéz jeles napokon. Ilyen áldozat Széchenyi István, akiről még fejlesztési tervet is elneveztek, és abból Nagycenken „turisztikai attrakciók” is épülnek (Múzeumvasút, a felújítás alatt álló Mauzóleum), mindeközben a kastélymúzeum meglehetősen poros és ódivatú módon emlékezik meg arról az emberről, aki szívét, lelkét és vagyonát is e nemzet felvirágoztatásának szánta.
Ne legyünk persze igazságtalanok, mert az épületben fúrások és faragások zaja hallatszik, és ebből még bármi látványos is születhet, de mindazt a vitrines kultúrát, amivel fejenként 1200 forintos belépődíjért cserébe kínálják a közönséget, egy sebtiben összerakott vándortárlatnál is kevésnek találnánk. A szegényes koncepció a maga módján végigkíséri ugyan a gróf életútját, bemutatja nemzetépítői, politikusi mivoltát, és kiérezhető belőle az is, miként jutott végül Döblingbe (halálakor viselt ruhadarabjai megrázóan sokatmondóak), de ez a múzeum mintha nem akarna lépést tartani a korral. Lemond számos olyan lehetőségről, mint interakció, innováció és látványvilág.
Kár, mert a kastély elvileg nemzeti emlékhely.
„A nemzet történelmében meghatározó jelentőséggel bíró helyszín, amely a magyar, illetve az ország területén élő nemzetiségek összetartozását erősítő és identitásképző jellegénél fogva a nemzet önképében kiemelkedő fontossággal bír, s amely országos jelentőségű állami megemlékezés színhelye lehet.”
(Törvényszövegrészlet a nemzeti emlékhelyekről)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!