Menni vagy megrekedni

Hat hónapja van, hogy rendet tegyen a szervezetben és a fejekben – és elkezdjen építkezni. Tavasztól egymásra épülő kihívások várják. Ha nem sikerül érdemi eredményt felmutatnia az EP-választáson, akkor az önkormányzati megmérettetés sem kecsegtet sok sikerrel. Amennyiben a helyhatósági választásokon beborul a párt,  végképp megtörik a gerince, és el sem jut 2022-ig. Számottevő parlamenti erőként semmiképp. Bárki is emel elnökké az MSZP vasárnapi kongresszusa, nem lesz könnyű dolga. Egyszerre kell önálló balos arcot rajzolnia az MSZP-nek, vidéken (de legalábbis a nagyobb városokban) megnyerni kisközösségi hangadókat és újraéleszteni a szocialista jelenlétet, illetve valamiféle együttműködést kialakítania civil szervezetekkel és a többi ellenzéki párttal. Az igazat megvallva 2007 óta ez egyetlen elnöknek sem sikerült.

Most Mesterházy Attilának és Tóth Bertalannak kellene felnőnie a kihíváshoz. Hogy sikerül-e, pontosabban melyiküknek hiszi el a kongresszus, hogy „meg tudja csinálni”, az majd kiderül. Támpontjai mindenképp akadnak a küldötteknek, hiszen Mesterházy ezt egyszer végigcsinálta.

Nem vitás: az MSZP nem ment ki balra – mondanivalójának gerincét az orbánozás adta. Félreértés ne essék, a ciklus első felében nehéz is lett volna hitelesen balos értékeket kommunikálni, súlyos teherként nehezedett például a szocialistákra a 13 havi nyugdíj eltörlése. A ciklus második felében azonban már egyértelműen látszott, hogy a rezsimellenesség, a „felcsúti Maradona” elzavarása kevés lesz. A választói ingerküszöböt átvivő jövőképet mégsem vázolt a Mesterházy vezette MSZP.

Tartalom híján pedig nehéz volt bármit mondani a helyi közösségeknek, miért érdemes a szocialistákkal közösködni, az MSZP-re voksolni. Rontotta a helyzetet, hogy a párt a források zömét, belül és irányítottan költötte el. Ez annyit tesz, hogy a tanácsadói szerződések, a vidéki irodavezetői állások (juttatások) és így tovább, a párt belső status quojának megőrzését segítették, kifelé nem beszélt az MSZP, nem is tudott félpolitikai, politikán kívüli szervezeteket megszólítani.

Tény: a ciklus első felében – januártól decemberig utcai demonstrációk zöme nyomatékosította 2012-ben, hogy az embereknek „elege van a rendszerből”. Az más kérdés, hogy a tömegeket alapvetően civil szervezetek vezényelték az utcára (például az a Milla mozgalom, amiből később kinőtt az Együtt), de a tüntetésekkel párhuzamosan éledt az MSZP-tábor, és a párt kikecmergett a 2010 nyári népszerűségi gödörből: kedveltsége két év alatt 9 százalékról 17 százalékra nőtt a teljes lakosság körében. És a helyzet az, hogy ez a helyes viszonyítási szám. Mert tényszerű, hogy a 2010-es 9 százalék népszerűség 2014 másjusában 12 százalékra kúszott fel, de a kérdés mégiscsak az, hogy tudott-e az MSZP élni a 2012-es lehetőséggel. Nem – 2013 után népszerűségi lejtőre került. 

Ráadásul pont a szövetségi politika politika miatt. Előbb a DK-val együtt mozogva kiszorította a szocialista vezérkar az egyetlen, félig külsős, a balos szavazótábort esetleg egyesíteni tudó jelöltet (Bajnai Gordont), majd megkezdődött az összefogási huzavona. Amiben az MSZP tagadhatatlanul jó pozíciót fogott.

Ez azonban kevés. Egyrészt könnyebb volt a helyzet, mint most, akkor ugyanis nem volt kérdés, hogy a balpártok össze akarnak állni, közös listára vágynak – a pozíciósztási purparlé miatt mégis csúnyán késett az egyezség. Másrészt az összefogósdi előre eladta a 2018-as választást. A szavazókban ugyanis mély viszolygást keltett, ami pavlovi reflexként nyomban újjá éledt most is. Arról nem is beszélve, hogy egyértelművé vált: egy ilyen szövetség nem tud új választókat bevonzani/megszólítani. Azaz a kisebb pártok számára világossá vált, hogy csak a szocialisták bázisán tudnak növekedni: a felismerés eredménye a 2018-as Országgyűlés összetételében szépen domborodik.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!