Mesék, cipők, érdekes szavak

– Számított az elismerésekre vagy meglepték? 

– Mindkettőn nagyon meglepődtem. A szakmám nem kifejezetten az elismerések szakmája – dramaturg vagyok egyrészt, tanár másrészt. Amikor belevágtam a színházi létezésbe, pontosan tudtam, hogy háttérmunkásként nem fogok díjakat kapni. Nyilván gyerekkoromban én is elképzeltem, hogy egyszer majd ismert leszek, de aztán szép lassan elkoptak ezek az álmok. Még interjút is készítettem magammal. Szóval, a díj is és a kiadvány is meglepetés. Kicsit olyan, mintha az elmúlt 10-15 év munkája hirtelen ért volna be.

– A Macskaherceg kilencedik élete, amiért az Ünnepi Könyvhéten elnyerte az Év Gyerekkönyvírója címet, két rendhagyó szerelmi történetet mesél el. A Csomótündér is csupa szerelem… 

– Volt nekem egy csodálatos dramaturgiatanárom még az egyetemen, Osztovits Levente, aki azt mondta, hogy két nagy téma van a drámairodalomban, a halál és a szerelem. Az embernek vagy az a baja, hogy van szerelme, vagy az, hogy nincs, vagy az a baja, hogy meg fog halni, vagy az, hogy valakije meghalt. Bármiről, akár ha a hatalomról beszélünk, még az is felfűzhető a halálfélelemre vagy az elmúlástól való félelemre. Vagy a szerelmi vágy hiányára. A hatalomvágy mindig valami helyett van.

– Amikor Özvegy Závoczki Endréné meghalt, írja a Macskahercegben, platánfa lett belőle a Ligetben. Van köze Liliomhoz, akinek a becsületes neve ugye Závoczki Endre?

– Bizony, őt Molnár Ferenc Liliomjának a felesége, Julika ihlette. Csak így, Endrénének, Molnár Ferencnél nyilván nem hívja senki. 

– Hódolat Molnár Ferencnek? 

– Olyasmi. Szerintem ő az egyik legnagyobb dramaturgiai zseni a világirodalomban. A Liliomon szoktam tanítani, hogyan írunk drámát. Tökéletes. Pont attól tökéletes, hogy egy csomó helyen tökéletlen: van egyfajta érdekes kócossága. Kacérkodom vele, hogy egyszer megrendezem. Bábban. Ez a ligeti világ nagyon illik a bábszínház világához. 

– Ki játszaná Liliomot?

– Van már egy titkos jelöltem. Ha drámát írok, akkor is alapvető, hogy tudjam, kinek írom a szerepet. Nagyon fontos, hogy a színész személyisége inspirálja az írót. Most már úgy gondolom, csak így lehet jó drámát írni. Sokkal életesebbek, életszerűbbek lesznek így a szereplők. Ráadásul nem mindenkinek a szájából hangzik jól ugyanaz a mondat. Ezért nem hiszek például a szerepkettőzésekben. 

– Hogy került az Időfutár írócsapatába? 

– Tasnádi István hívott fel azzal, hogy felkérte őt a Magyar Rádió, írjon hangjátéksorozatot fiataloknak, de mivel egyedül nem tudja csinálni, írótársakat keres, vállalnám-e. Persze, hogy vállaltam. Nagyon lelkesen vágtunk bele, a rádiótól lényegében szabad kezet kaptunk. Annyi volt a kikötés, hogy fiataloknak szóljon, és legyen benne Facebook, mert az menő.

– Gondolták, hogy őrült siker lesz és regénysorozat készül belőle?

– Dehogy! Azt gondoltuk, hogy úgysem hallgatnak a gyerekek rádiót. Azért összeültünk és átgondoltuk, mi lehet az, ami a fiatalokat, és minket is érdekel. Volt egy halvány elgondolásunk arról, hogy szeretnénk belevinni némi ismeretterjesztést is, illetve szempont volt az is, hogy akármeddig szőhető legyen. Így jött az időutazás. Hangkulisszával pont annyiba kerül megcsinálni, mintha egy nyolcadik kerületi panelben forgatnánk. 

– Itt is segített, hogy konkrét színészekre írták a jeleneteket?

– Mi az hogy segített! Meghatározta a dramaturgiát. Fullajtár Andrea például olyan csodásan alakította Bujdosónét, hogy úgy éreztük, pluszjeleneteket kell írni neki. Pogány Judit pedig eredetileg csak egy pici szerepet játszott volna, de annyira zseniális volt, hogy muszáj volt a szerepét kibővíteni. Hanna néni végül fontos és meghatározó karakterré nőtte ki magát.

– Könnyen ír? 

– Vannak terméketlen napok. 

– Ihlettelenek? 

– Inkább angrybirdsözősek. Meg főzősek, takarítósak. Pocsékba menősek. 

– Bosszantja?

– Kicsit. Most már megtanultam, hogy a pocsékba menős napok nagyon kellenek a produktív napokhoz. 

– Állítólag hatalmas mesekönyvgyűjteménye van… 

– Ez igaz. Akármerre járok a világban, hozok valamilyen mesekönyvet. Leginkább képeskönyveket. Olyanokat, amelyeket itthon nem lehet beszerezni: sok-sok képpel, kevés szöveggel. Itt még nem annyira megy, de angol, német, olasz, francia, spanyol nyelvterületen a világ nagy kérdéseiről mesélnek efféle képeskönyvek. Jelentős gyűjteményem van például öregekről, a kitaszítottságról, a másságról. Nagyon hasonlítanak a színházra. A bábszínházra meg pláne. Szépen megmutatják a vizuális történetmesélés lényegét. 

– Van kedvence?

– Van egy, de azt pont nem értem. Ukránul van. Egyszer már valaki lefordította nekem: egy Dóra nevű kislányról szól, aki csillagász akar lenni. Furcsa karriertörténet telis-tele matematikai képletekkel. 

– Gyűjt más is? 

– Cipőket például. És érdekes szavakat, kifejezéseket, hasonlatokat, szava járásokat. Káromkodásokat például. A kedvencem, hogy essen beléd a radai rosseb. Ha gyerekszínházban káromkodik valaki, mindig ezt használom. 

– Gyűlölt szó?

– Soha nem írnám le, hogy „igazándiból”. Attól rohamot kapok. 

– Honnan a történetmesélés szeretete? 

– Az anyai nagypapámnak volt egy olyan szokása, hogy délután, amikor hazamentünk az óvodából vagy az iskolából, felcsapott egy könyvet és olvasott. Hangosan. Volt, hogy mondta, hogy ez nem nekem való, de azért olvasta. Elég hamar meglett így a „Jókai-összes”. Ő olvasott, én pedig hallgattam, rajzolgattam, legóztam. A közös rituáléink akkor is megmaradtak, amikor iskolás lettem, és már tudtam olvasni. Csomó életrajzi regényt hallgattam végig a nagyapám felolvasásában. Marie Curie életrajza például nagyon megfogott. Élő hangoskönyveim voltak.

– Melyek voltak a legnagyobb hatással önre?

– Jane Eyre például. Ő a női fejlődésemet is mélyen meghatározta. Aztán Anne Shirley, Marie Curie, no meg a Lear király. A nagymamám is mesélt, fejből. Többek között így hallottam először a Lear-történetet is. Bármikor le tudom venni a polcról, mindig találok benne olyan két sort, amit addig nem értettem. 

– Érzelmi vagy akár alkotói válságban is a Learhez nyúl?

– Ahhoz is. Meg egyéb könyvekhez és zenéhez. Klasszikus rockzenéhez például. Pink Floydhoz, Rolling Stoneshoz. Szigorúan bakeliten, recsegve, üvöltve. Aztán olykor versekhez. Ott korszakok vannak. Mostanában sokszor olvastam Tóth Krisztát, de nem annyira régen Szabó Lőrincet is meglepően sokat forgattam. Ő is egy nagy Macskaherceg volt.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!