Akkor hogy is van ez? A volt kormányfő, a főbankár, a tanár vagy a mérnök egyszer csak fogja magát – és átváltozik. No, nem festménnyé vagy kutyává, mint Esterházy Esti Kornélja, hanem „csak” íróvá. Pontosabban könyvszerzővé. Ha politikusról van szó, akkor az írásból leggyakrabban memoár lesz, s ha a fejlett világra pillantunk, akkor ez igazán nem nagy újdonság. Kiemelkedő elődöket, sőt óriásokat követhetnek,
Churchill egykor irodalmi Nobel-díjat kapott, s több évtized után mind a mai napig élvezetes olvasmány De Gaulle vagy például Giscard d’Estaing memoárja is. Hogy így lesz-e Tony Blair most megjelent könyvével, azt még nem tudhatjuk, de az egykori munkáspárti vezér, aki tíz éven át, 1997-től 2007-ig vezette Angliát – háromszor nyerve el a szavazók többségének bizalmát – nem ragadta magával a The New York Times kritikusát. Ő föltehetően – velem ellentétben – átrágta magát a csaknem 800 oldalon, de nem sokkal lett okosabb: „A vihar közepén, de még mindig titok” című írásában azt nyomatékosította, hogy az olvasó előtt továbbra is homályban marad, Blair miért csatlakozott Bush amerikai elnökhöz az iraki invázió eldöntésekor. A memoárírók szokásához híven a volt brit kormányfő igazolni igyekezett egykori önmagát, s lényegében a korábbi érveket sorolta föl, de a felelősséget nem hárítja George Bushra: „Én határoztam úgy, hogy Szaddám eltávolítása szolgálat lenne a világnak, s kivált az iraki embereknek”. Azt bevallja, hogy olykor „aggodalmat” érez Irak miatt, de a döntést ma is helyesnek tartja, annak ellenére, hogy a világ egyik legkegyetlenebb diktátorának birodalmában utóbb nem találtak tömegpusztító eszközöket. Nem felel azokra az érvekre, amelyekkel azóta is sokan vitatják az inváziót, viszont éppen saját felelősségének vállalásával azt a benyomást erősíti az olvasóban, nem pusztán brit kormányfő, hanem globális vezető is volt, persze „George” mögött, aki – Blair szerint – „óriási egyszerűséggel tekintett a világra, de helyesen vagy rosszul, ez határozott vezetést eredményezett”. Az „Egy utazás” című Blair-kötet bővelkedik ilyen bennfentes megjegyzésekben, melyek közül csak egyet emelek ki: a szerző szerint Diana hercegnő – akár ő maga is – „manipuláló személyiség” volt, mert „ösztönösen tudott más emberek érzelmeivel játszani”, de kétségkívül „őszintén közeledett a betegekhez és szegényekhez”. Az egykor oly sármos politikus alighanem világpolitikai hírnevét igyekszik erősíteni visszaemlékezéseivel, hosszabb távon persze az amúgy is nagy pénzszerző hírében álló Blairnek anyagi hasznot is hoz a könyv, még ha mostani csillagászati honoráriumát fölajánlotta is jótékonysági célokra – kinek másnak – az iraki háború sebesültjeinek, az áldozatok hozzátartozóinak. A pénz szerepet játszhatott egy másik nem író terveiben is, bár a német Bundesbank igazgatótanácsának tagjaként Thilo Sarrazin eleve nem tartozik a szegénysorúak közé. Ő inkább azért választotta a papírt meg a számítógépet, mert tudhatta, hogy szelet vet és vihart arat a németeknél eleve szalonképtelen antiszemita és iszlámellenes megjegyzéseivel. Sarrazin szerint az iszlám bevándoroltak „leépítik” Német or szágot, pedig valójában inkább ő „építette le magát”, hiszen az államfő és a kancellár is közbenjárt gyors nyugdíjazásáért. Igaz, szinte ismeretlen bankárból hirtelen ismert – talán hírhedt – szerzővé vált. Kihasználta azt, hogy a gép nem beszél vissza, ahogy mondani szoktuk, a papír mindent kibír, most viszont neki kell sok mindent „kibírnia”. Ismerek azonban kevéssé neves szerzőket, akik életük derekán úgy látták jónak, hogy leírják visszaemlékezéseiket. Az ötvenhatos forradalom után Magyar or szágról elmenekült, történelmi nevet viselő Ugron Gábor például tekintélyes svájci mérnökként nyúlt a toll, azaz a számítógép után, hogy önmagának számvetést készítve mások számára is élvezetesen mesélje el fordulatos élettörténetét. Varsányi Viola magyar-történelem szakos tanárnő pedig szülőfalujára, a szlovákiai Palást községre emlékezve, kiderítette, hogy ugyanabban az eperjesi házban született Schönleben György és Maléter Pál. Csak az utóbbi nevét ismerjük, az előzőét szinte senki, pedig ő is koncepciós per áldozata lett, csak Schönleben, a tekintélyes eperjesi polgár idejében a vérengzések legfőbb kitervelőjét Antonio Caraffának hívták. Mindannyian gyarapodunk szellemileg, ha a nem írók is írnak, s tulajdonképpen mindegy is, miért teszik ezt. Így vagy úgy, de „kibeszélik” magukat, s ezzel éppen nekünk, az olvasóknak tesznek jót.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!