Mindig van mit tanulni - Lázár János, Szentmihályi Szabó, Eperjes és a többiek

A sort érdemes Lázár Jánossal kezdeni, az övé ugyanis a kormány eddigi legnagyobb beismerése. „Most, amikor meg kellett csinálni ezt a minisztériumot, akkor elolvastam Gyurcsány Ferenc miniszterelnök úr balatonőszödi beszédét, mind a két részletet, nemcsak azt a minimális részt, ami nyilvánosságra került, hanem amiben az állam átalakításáról beszélt, rendkívüli tanulságokkal szolgált, teszem hozzá – ennyi év távlatából, némi higgadtsággal kezelve a helyzetet –, nagyon tanulságos, lehetne belőle sok mindent figyelmébe ajánlani a mindenkori kormányzóknak, már akik az országot kormányozzák. Csak azért mondom, hogy időről időre pártállástól függetlenül felmerül az, mi is a kormányzás.” Azt ugyan nem tudni, hogy megfogadott-e bármit Gyurcsány akkori szavaiból Lázár, amikor végül a Miniszterelnökség felállt, de már önmagában az is egyfajta meglepetés, hogy a Fidesz a saját gondolatain kívül bármi mást hajlandó figyelembe venni. Lázár persze nem a nyilvánosság előtt, hanem egy bizottsági ülésen beszélt arról, milyen tanulságokat vont le az őszödi beszédből, mindenesetre az biztos, hogy egyhamar nem felejtjük el a pillanatot, amikor a kormány egy kiemelt tagja méltató hangnemben beszélt, és a mondatban még Gyurcsány Ferenc neve is elhangzott.

És ha már nagy felismerések: a legjobb az, amikor egy pozícióra sikerül megtalálni a legalkalmasabb embert. Erre döbbenhettek rá a külügynél is, amikor keselyűként csaptak le az eddig méltatlanul eldugott pozícióban tengődő Holfingerné Petró Ildikóra. Valószínűleg akkor érkezett el a megvilágosodás, amikor valakinek véletlenül a kezébe került a Közszolgálat című magazin, amelynek Holfingerné a főszerkesztője, és szemmel láthatóan hihetetlen szakmai elkötelezettséggel végzi a munkáját. Ennek bizonyítására talán elég egy kis részlet a szerző áprilisi vezércikkéből, amelyben a már győztes Fidesz győztes miniszterelnökéről a követezőket írta: „Idei március 15-i beszéde után ismét melegség töltötte el a lelkemet, mint minden beszéde végén, és nem feltétlenül az elmondottak miatt, hiszen azok egyértelműek, hanem azért, ahogyan minden egyes alkalommal szemöldökét felhúzva, fejét kissé zavartan lehajtva, papírjait rendezgetve igyekszik leplezni meghatottságát…” – és így tovább, hasonló szellemben. Holfingerné mostantól a külügy fő kiadványfelelőse lesz, remélhetőleg itt majd kiteljesedhet a kormány munkájának és szeretett miniszterelnökének méltatásában.

Eperjes Károly pedig meglátta a héten saját korlátait. A semmiből jött a hír, miszerint közös megegyezéssel távozik a Nemzeti Színház vezérigazgató-helyettesi pozíciójából, alig egy évvel kinevezése után. Indoklása szerint azért, mert nem tud felelősséget vállalni a Vidnyánszky Attila által vezetett teátrum minden egyes produkciójáért. Mint mondta: „lelkiismeretileg nem tud egyetérteni” bizonyos darabok, például a Johanna a máglyán előadásmódjával, mert túl sok benne a napi politika meg a fallosz, így az előadásra diákokat hozni már nem kifejezetten ajánlott, ami szerinte nonszensz. Ilyen éles kritikát (pláne saját oldalról) még nem kapott a Nemzeti igazgatója.

„Egy olyan kultúrdiplomatára van szükség, aki nemcsak benne tartja Magyarországot a kulturális vérkeringésben, hanem új területeket is tud nyitni” – ezekkel a szavakkal ajánlotta melegen a közvélemény figyelmébe Nagy Anna, a külügyminisztérium szóvivője Szentmihályi Szabó Pétert, akiből római nagykövetet csinált volna a kormány. Az biztos, hogy az új területek nyitásában Szentmihályinak nagy tapasztalata van, a kommunizmus dicsőítésétől a Magyar Gárda dicsőítéséig eljutni gond nélkül képes költő bizonyosan tudott volna Rómához is alkalmazkodni. Ám a héten rengetegen tiltakoztak az egykori MIÉP-es, mára szélsőjobboldali eszméket bátran hangoztató politikus kinevezése ellen. Aki mindezek után jelezte a Külgazdasági és Külügyminisztérium vezetőségének, hogy semmilyen nagyköveti pozíciót nem kíván betölteni, amivel – lássuk be – nem mindennapi éleslátásról tett tanúbizonyságot.

Hasonlóan lelkiismeretes döntést volt képes hozni Bereczki Csaba is, aki ez idáig a Magyar Nemzeti Filmalap (MNF) nemzetközi igazgatói posztját töltötte be. Ám amikor olthatatlan vágy ébredt benne, hogy dokumentumfilmet készítsen egy amerikai (de talán valahol, mélyen magyar gyökerekkel is rendelkező) klezmerzenekarról, és ehhez pénzre volt szüksége, belátta, hogy az MNF-nél betöltött pozíciója összeférhetetlen azzal a ténnyel, hogy az MNF-től szeretne pénzt kapni erre a dokumentumfilmre. Lemondott tehát a zsíros állásról, s eme nemes cselekedetéért meg is lett a jutalma – 150 millió forintot kapott egykori munkaadójától, hogy leforgathassa álmai alkotását (ha valakit érdekel, a Brothers Nazaroff nevű bandáról forog majd a Soul Exodus című film). Már csak azért is igazi csoda ez, mert a filmalap nem igazán támogatott mindeddig dokumentumfilmeket, úgyhogy Bereczkit egyfajta úttörőnek is tekinthetjük.

Ennyi nagy tanulság és ráeszmélés után viszont kezdhetünk azon izgulni, nehogy valaki, mondjuk, véletlenül Széles Gábortól vagy éppen Fekete Györgytől akarjon még tanulni valami újat.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!