Egy csodálatos, fiatal lány, egy mai napig felderítetlen brutális gyilkosság, és egy már-már mániákusan makacs író. Mindezek lehetnének egy amerikai bestseller kellékei is, de nem azok. A 23 éves sajópetri szemészeti nővér és rejtélyes gyilkosának sztorija még majd’ 50 év után is hátborzongató.
Jobb kezében, hátranéző pengével szorongatta a tőr markolatát. Bal kézzel megkocogtatta az üveget, és fojtott hangon beszólt: – Anna! – A lány nem mozdult, mert éppen azt álmodta, hogy az apja véres arccal kopogtat az ablaka üvegén. Még egyszer megkocogtatta az üveget és hangosabban szólt: – Anna! (…) Abban a pillanatban bal kézzel elkapta a lány bal csuklóját, nagy erővel megrántotta, Anna válla nekivágódott az ablaküvegnek, mely beroppant. Közben jobb keze már lódult is. Közvetlen Anna bal szeme alatt az éles tőr áthatolt az arccsontján, az erőteljes lendülettől továbbszaladt egészen a garatjáig.”
Az időpont: 1970. április 19., nem sokkal hajnali 3 óra után. A helyszín: a miskolci kórház nővérszállója, ahol a brutális gyilkos több késszúrással végzett a 23 éves Labancz Annával. Az eset még évekig lázban tartotta a miskolciakat. A tettes és a gyilkos fegyver sosem került elő. Az ügy pikantériája, hogy a megyében abban az időben alig volt felderítetlen bűncselekmény. Gyilkosság pedig egy sem.
Az első találkozás
Asperján György József Attila-díjas író, költő (évtizedekig a Magyar Rádió munkatársa) még abban az évben novellát írt az esetről. „1970 szeptemberében a Kék Fényben láttam először Labancz Anna kiterített holttestét a boncasztalon – meséli 48 évvel a történtek után. – Nagyon megfogott a történet, és különösen az, ahogyan Annáról, az áldozatról beszéltek. Igazságot akartam szolgáltatni neki.” Asperjánnak kapóra jött egy novellapályázat, amit meg is nyert a „Lelkiismeret-könnyítő elbeszélés” című dolgozatával.
Egyes szám első személyben írta, mintha ő lett volna az, aki a tőrt markolta. Az írás több megyei lapban megjelent, így Miskolcon az Észak-Magyarországban is. Két héttel később Asperjánt munkahelyén, a Magyar Rádióban felkereste Fenyvesi százados, a miskolci kapitányság nyomozója.
„Azt kérdezte, mit tudok a Labancz Anna-gyilkosságról. Mondtam neki, semmit, csak amit a tévében láttam. Soha többet nem kerestek.”
Húsz évvel később a Népszabadságban jelent meg egy cikk a nagy port felvert gyilkosságról. Pontosabban arról, hogy hamarosan elévül az ügy, és a rendőrség megsemmisíti az aktákat. Asperján kikérte a dokumentumokat a belügyminisztertől – „akkor még voltam valaki, simán odaadták mind az 1500 oldalt” –, és belevetette magát a munkába. Nem sokkal később el is készült Labancz Anna regényével. Megint csak az áldozat érdekelte, nem a gyilkos személye.
Csak a mérnökre várt
Labancz Anna gyönyörű nő volt. 13 éves kora óta odavoltak érte a férfiak. Tökéletes alakja, fehér bőre, ferde vágású, tatáros szemei ellenállhatatlanná tették. „Szinte mindenki neki udvarolt: orvosok, mesteremberek, diákok, ügyvédek… Akárkit megkaphatott volna, de ő az igazira várt. Egy csodálatos mérnökre, aki majd az oltárhoz vezeti” – mondja Asperján, aki 25 év alatt több tucat interjút készített Anna barátaival, családtagjaival, kollégáival. A beszélgetésekből egy önnön értékeivel tisztában lévő, intelligens lány képe bontakozik ki, aki egyszerre volt kacér és visszahúzódó. Egy különleges betegség, a vaginizmus keserítette meg az életét: bár vágyott a testi érintkezésre, az nem szerzett neki örömet. Az apjához kislány kora óta szoros szálak fűzték, őt szintén rejtélyes körülmények között gyilkolták meg 1958- ban. De nem csak a halála körülményeiben osztozott apjával. Asperján szerint a végzetét is neki köszönhette. „Ő mondogatta neki mindig, hogy kislányom, te olyan szép vagy, hogy csak mérnökhöz mehetsz feleségül.” Így aztán Anna – bár sokakkal járt – várta az igazit, egy mérnököt.
Ettől a ponttól kezdve a történet a tények és a fikció határán mozog. Tény, hogy Annának sokáig udvarolt egy mérnökhallgató.
Barátai elbeszélése szerint a fiatalember többször – sikertelenül – próbált meg szexuálisan közeledni Annához, aki egyre kevésbé tolerálta ezt. Zaklatta, néha órákon át győzködte, hogy adjon újabb és újabb esélyt neki. A gyilkosságot megelőző napokban is többször kereste Annát, hol telefonon, hol személyesen. Arra próbálta rávenni, hogy találkozzanak, mert „tanácsot szeretne kérni tőle az új szerelmével, egy 17 éves kislánnyal kapcsolatban”.
Anna egy nappal a halála előtt egy rokonának írt levélben panaszkodott a fi ú nyomulására. (A levél évtizedekkel később került elő, a rendőrök soha nem vizsgálták annak tartalmát.) A végzetes napon valaki telefonon kereste Annát a nővérszállón. Soha nem derült ki, hogy ki volt a rejtélyes hívó. Miközben – Asperján kutatásai szerint – egy addigra már nyugalmazott rendőr évekkel később kiderítette, hogy az említett férfi, aki egy Miskolchoz közeli településen élt, éppen az ominózus hívás időpontjában távozott a lakásából, és volt alkalma lebonyolítani egy távolsági hívást a helyi postahivatalból. Akkoriban csak onnan lehetett úgynevezett interurbán hívást indítani, ha az embernek nem volt otthon telefonja. A posta vezetője a férfi édesanyja volt.
A gyilkos hajnalban csapott le. A jegyző- könyvek szerint Anna véresen támolygott ki a szobájából. „Segítsetek, nem akarok meghalni” – suttogta, és lerogyott a nővérpult melletti fotelba. Az ügy végtelen banalitása, hogy mindez egy egészségügyi intézményben történt, de sem a kollégái, sem a baleseti sebészet orvosai legalább háromnegyed órán át nem jöttek rá, hogy mitől vérzik. Amikor pedig feltárták a mellkasát, már késő volt.
Három élet
A szemtanúk közül többen láttak egy menekülő alakot az utcán, de ez nem volt elég bizonyíték. A mérnökhallgatót is kihallgatták, de csak tanúként. Soha nem faggatták a hívásról. A nyomozás vezetője később magas beosztásba került, és bár időről időre felbukkantak különböző elméletek és nyomok, soha nem nyitották újra a Labancz Anna-aktát. A borsodi rendőrök számára igen kényelmetlen ügy szép csendesen elévült. Asperján György pedig megírta Anna történetét 1990-ben, de nem adta ki. Főleg azért nem, mert a lány nővére megígérte, hogy ha csak az ő halála után jelenteti meg a könyvet, akkor elmeséli Anna életét és családjának minden titkát. Az írót még mindig az áldozat sorsa érdekelte, ezért belement a dologba. Közben azonban újra és újra végigrágta magát a dokumentumokon, újabb interjúkat készített, és meggyőződése lett, hogy csak az említett férfi lehet a gyilkos. A csaknem 400 oldalas regényben ezt le is írta. Anna nővére 2004-ben meghalt, a könyv 2006- ban jelent meg.
A bemutató után a férfi beperelte. Különös módon nem elsősorban az addigra már elévült gyilkosság gyanúja miatt, hanem azért, mert Asperján, Anna barátnőjét idézve, „impotensnek” nevezte őt. A magyar joggyakorlatban példátlan ítélet született: Asperjánnak 5 és fél millió forintot (kamatokkal együtt több mint a kétszeresét) kellett megfizetnie. Mivel ennyi pénze nem volt, azóta is vonják a nyugdíjából. A könyvet pedig – az ötezer példányból négy ezret, amit addig nem adtak el – bezúzatta a bíró.
„Hogy megbántam-e, hogy így írtam meg a könyvet? Mint a kutya, aki hatot kölykezett” – mondja a most 79 éves író. De nem adja fel. Hamarosan új könyvet ad ki a Labancz Anna-gyilkosságról. A teljes rendőrségi jegyzőkönyvet és Anna naplóját rendezi sajtó alá. Azt mondja, most óvatosabb lesz: csak monogramokat használ majd. „Ez az ügy sokunkat tönkretett. Anna úgy halt meg, hogy talán ő volt a világ egyik legpechesebb embere. Boldogságot és szerelmet érdemelt volna, de egész életét fájdalom és tragédia kísérte. Az én életemet az ítélet tette tönkre. A feleségem nem tudta túltenni magát azon, ami velem történt, biztos vagyok benne, hogy a betegsége és a halála is ennek a következménye” – fogalmazott lapunknak Asperján.
Sem a nővérek, sem a baleseti sebészet orvosai nem jöttek rá, hogy mitől vérzik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
