Orvosilag annak idején biztosan jól ellátták a férfit, aki itt fekszik arccal előrebukva az aluljáró lépcsőjénél a kerekes széke mellett és esélye sincs rá, hogy visszakapaszkodjon. Igaz, nem is akar. A csonkolásos műtéttel bizonyára nagyobb bajtól mentették meg. Meglehet, műláb is van otthon, de ő a kocsival szokott lejönni. És van, hogy elengedi magát. Képtelenség összeszedni, ehhez érteni kellene.

Jobb mentális állapotban levő sorstársait is hergeli az élet. Nem tudnak például felszállni a buszra székkel, csak ha a sofőr kiszáll, leengedi a platót, felsegíti őket, majd visszaemeli a lejtőt. Van, hogy a vezető inkább nem veszi észre a rokkantat, aki aztán önti a kikanyarodó buszra az átkokat, de annyi esélye van a visszatolatásra, mint általában bármire az életben.

Aztán meg tüntetniük kell, hogy a metróba egyáltalán lejuthassanak. 

A főpolgármester szerint ezrelékben mérhető részei a forgalomnak. Gondolná Tarlós István, hogy (arányaiban) sehol nincsenek olyan sokan, mint nálunk? Európában máshol ilyen tömegben nem veri a sors ezzel az átokkal az embereket.

Tárgyszerűen: A világ legjelentősebb érsebészeti folyóirata (European Journal of Vascular and Endovascular Surgery) friss elemzése szerint még mindig Magyarország vezeti az európai amputációs statisztikákat. A combot és a lábszárt érintő nagy amputációk száma az európai átlag két és félszerese.

Van lejjebb: az úgynevezett nagy amputációt követően minden ötödik beteg meghal a kórházban. Ilyen adat sincs máshol.

A helyzet nem romlik. Ilyen szörnyű volt már tizenöt éve is. Csakhogy azóta fejlődött az orvostudomány, gazdagodott az ország is. Elismerve a sebészek munkáját és megdöbbenve a bizonnyal a kórházi fertőzéseknek betudhatóan ijesztő halálozási arányon, rögzítsük: csonkolásig a kora középkorban is eljutottak. Igaz, ma már felfoghatatlan fájdalmakat okozva. Nem altatták, hanem lefogták a beteget, de ezt a műtétet már akkor is elvégezték. A páciensek pedig nagy számban túlélték.

Ma már lenne finomabb megoldás. Érsebészeti kezeléssel az amputációhoz vezető érszűkületek jelentős része – talán éppen abban a mértékben, amelyben a csonkolások számában előzzük a világot – karbantartható. Csakhogy az állam jóval többet fizet a kórházaknak egy amputációért, mint amennyit azonos betegség esetén érsebészeti műtétre ad. Hát fűrészelnek. Ezt azonban ne úgy képzeljük el, hogy jön egy lelkétől fosztott orvos, számol, és az amputáció mellett dönt. Nincs is más választása, mert nem áll a műtőben bemosakodva érsebész kolléga, akire rábízhatná az ellátást. Nem tudják felvenni, mert ilyen viszonyok között nem volnának képesek foglalkoztatni. E szakmában pedig eleve kevesen is vannak, de ez nem gyógyíthatatlan betegsége az egészségügynek, csak egy akut állapot.

A helyzet a tünetek szerint régóta változatlan, de a mélyben zajló folyamatok súlyosabbá teszik, mint amilyennek megismertük. 

Ugyanis – szakcikkek szerint – még a specialisták is egyre inkább felhagynak az érszűkület kezelésével, ugyanis e körben a betegek általában rászoruló, idős, elesett emberek. Gyakori a kudarc, különösen, hogy egyre több a későn érkező, menthetetlen páciens. A verőereken végzett műtétek egyébként is nehezek, a szövődmények (sebgyógyulási zavar, vérzés, fertőzés) gyakoribbak az átlagnál.

A műtétet esetleg kiváltó gyógyszeres segítség is visszafogottabb a lehetségesnél. Az új és hatásosabb gyógyszerek bevezetésére ugyanis végtelenül sokat kell várni nálunk – 690 nap az átlagos idő azok esetében, amelyek sikerrel járnak, szemben például a szlovákok 180, a csehek 165 napjával. Pedig vannak köztük az érszűkület kezelésére is alkalmasak.

Eközben a magyar egészségügyben markáns (elsősorban emberi) erőforrás-átrendeződés folyik a magánszféra javára. Egyre több orvos jön haza külföldről is, hogy privát rendelőkhöz, kórházakhoz szegődjön. Ezek azonban az olyan nagy eszközigényű terápiákat, mint például a daganatok kezelése, szívműtétek vagy az érsebészet nem tudják elvégezni. Pácienseik a társadalom jól konszolidált rétegeiből kerülnek ki.

Ez a nagy tömegben – évente mintegy 4200 esetben – amputálással végződő esetben jellemzően nem így van. Ők nagyobbrészt nem fizetőképesek. Az államra szorulnak. Ami tehát velük történik, fájdalmas és igazságtalan is.

Az egészségügy jövő évi költségvetése 101 milliárd forinttal lesz több, mint az idei. Körülbelül annyival, amennyivel a gazdaság teljesítménye nő. Nincs tehát változás. Jó, hogy nem csonkolnak, de a holtpontról nem mozdulunk el.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!