Negyvenéves vagyok és százhuszonhat kiló. Szeretek hintázni. Nagyon. Repített gyerekként, tompított kamaszkori szerelmi csalódást, készített fel vizsgára. Azt, hogy a hinta csökkenti a stresszt, így feldúlt gyerekeknek, vizsgázó/magoló egyetemistáknak és menstruáló nőknek egyaránt javallott, eddig nem tudtam. Csak azt tudtam, hogy nyugtat, jó kedvre derít. Hogy lengő- vagy mérleghinta, egyre megy.
Mielőtt valaki – az új hintakutatások fényében – tudományos alapon megrohamozná a játszótereket, szerelkezzen fel egy térképpel. Olyannal, amin vastag piros filccel körberajzolta a nyolcadik kerületet. És ezt a határt soha ne lépje át. Mert ha józsefvárosi játszótéren lazulna, azt 200 ezer forintjuk bánná (legalábbis csekken fizetve, helyszínen csak 50 ezer a veszteség). Ennyire tervezi bünteti ugyanis Kocsis Máté polgármester azokat, akik betöltötték 14. életévüket, és mégis játszótéren játszanak.
Érvelhet a kerület azzal, hogy mindenféle tinédzserek pusztítják testükkel a hintát meg a többi mászókát (a homokozó esetében ez az argumentum vajon hogy áll meg), de ez rizsa. (Ráadásul, ha valaki tönkretesz egy közösségi játékot, az így is rongálásnak minősül, és mint ilyen, szankcionálható.)
A játszótér elsődleges, másodlagos, sokadlagos jelentése, hogy közösségi tér. Ugyanúgy a gyerekeké, mint a ma divatos fahajóban csókolódzó egyetemistáké, a napon sütkérező nyugdíjasoké, vagy a hintázó családapáké, akik igyekszenek lengés közben úgy nézni, mintha nem is ők ülnének a hintán. A játszótér örömtér. Amire különösen nagy szükség van ott: ahol a nyomor sötét bérkaszárnyák udvarára és falai közé szorít felnőttet és gyereket egyaránt, ahol a játszótér az egyetlen program, mert másra nem telik; ahol csak a hinta mámorában vagy a favár tornyában álmodhatja valaki azt, hogy más az életed, mint amilyen. És a Józsefváros épp ilyen hely.
Kocsis Máté embereket, közösségeket rövidít meg, ha csak a gyerekeket engedi be a játszóterekre. Ingerszegényebbé, egysíkúbbá teszi az életet.
Igaz, nem lóg ki a kormányzati sorból: erről szóltak a Városliget átépítési tervei, illetve pont ezt teszi a kormány, amikor tízmilliárdos teniszközpontnak hasít helyet a Margitszigeten. És nem más a helyzet, amikor oligarchák rekkentenek el egy egész falut a község halastavától. Pedig az élet minősége nagyban múlik azon, miképp képes feltöltődni/regenerálódni/kivonulni az ember. De nálunk a köztereket – akárcsak a közpénzt – így vagy úgy kisajátítja az állam. Ahogy szűkül a polgárok életének tere, úgy lesznek egyre szürkébbek: beszorulnak a gondolataik, vágyaik, igényeik.
Aki beszorul, az elfásul. Aki elfásul, az nem akar más életet. Aki nem akar más életet, az elfogadja, hogy a gangon is remekül eljátszik a gyerek; hogy a tinédzserek a kukák mögött csókolóznak; hogy a nyugdíjasok a nyitott ablaknál pipiskedve tartják arcukat a napba; hogy az apukák a rázkódó buszok ülésein igyekszenek úgy nézni, mintha hintán lengenének. És aki elfogadja, hogy nincs másképp, az magára hagyja saját magát – többé nem épít közösséget.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
