Nagy B. Gyögy: Erőisten árnyékában

Enyém a bosszúállás, én megfizetek – Pál apostolnak a rómabeliekhez írt levelében (12-es passzus) világossá teszi az Úr, hogy ő torol, ha kell. Azt viszont sehol nem részletezi – és Pál sem –, hogy mik, illetve kik lehetnek az isteni bosszúállás eszközei. Ez a hiány pedig komoly értelmezési lehetőséget biztosít. Most éppen egy dallasi prédikátor hirdette ki, hogy Trump elnök Isten felkent furkósbotja, akinek az ég adta joga, hogy megállítsa Észak-Korea diktátorát. Bármi áron.

Jogos hát, ha a haditengerészetet küldi Kim Dzsongun ellen. Jogos, ha karanténba zárja az országot. Jogos, ha atomvillanásban pusztítja el a rezsimet. Lehet ezt cifrázni, de a prédikátor nem tesz mást, az erőt isteníti.

A létező világnak a 21. század elején az Erő az istene. Köznapibban szólva: az odabaszás.

Mert nem mindenkit vezérel olyan nemes cél, mint a világbéke – és ez még Észak-Korea esetében is igaz. Lehetne ezt a konfliktust diplomatikusabban menedzselni (így a hökkent frizurájú diktátor is könnyebben kihátrálhatna belőle), csak hát a foszló népszerűségű amerikai elnök pontosan tudja, hogy egy komoly háborús fenyegetés visszahajlítja hozzá népét. Szóval pózolhat tiszta szívű lovagként, aki megregulázza a gonosz ázsiai törpesárkányt, nem rejtheti, hogy hatalmának, befolyásának növelése elsődleges célja.

Az erő erőszakot szül, a még több erőszak még több erőt láttat. A választók az erőnek hisznek – és ebben nincs különbség Macron francia elnök és Merkel német kancellár, illetve a magyar jobb- és baloldal támogatói között. Ezért kell odabaszni akkor is, ha nincs kinek. Például Balatonbogláron, ahol a fél falut lezárták, hogy a szüreti napok sokadalmát óvják – itt nem hajt a tömegbe mindenféle terrorista, mint Nizzában. Hogy a somogyi dombok között nem kúsznak iszlamista merénylők, az nem számít, a lényeg, hogy az erő „fel van mutatva”.

Mint akkor, amikor a kormány úgy dönt, hogy újabb 13 milliárdot ad stadionokra, miközben csendben haldoklik az oktatási rendszer. Mert félreértés ne essék: az is erő (pontosabban a látszata) az átlagpolgár szemében, hogy a kabinet semmibe meri venni a valóságot, illetve ki mer állni a kritikák záporába. (Miközben durván erőszakol, hisz egy-egy ilyen döntéssel tízezrek életminőségét roncsolja.)

És bármilyen furcsa, a lopás, a mutyi is az erőimidzset izmosítja, mivel az átlagember fejében a lenyúlt szállodák, az eltett vasútépítési pénzek, a tengeren ringó milliárdos jachtok, a naponta 110 ezer forintért bérelt balatoni házak (lásd: a gyerektáborok vezetőjének ügyét) mind azt üzenik: megtehetik, mert menők, mert gazdagok, mert érinthetetlenek. Egyszóval erősek.

Az erő és az erőszak fetisizálása fura kettősséggel torzítja sok-sok polgár lelkét. Ádázul szeretne nagy és erős lenni, így hatványozottan nem tud mit kezdeni anyagi korlátaival, esetleges sikertelenségével. Feltoluló frusztrációját pedig semmi nem csillapítja, csak ha érzi, hogy ő is erős. Legalább egy kicsit. Hát odabaszik – hirtelen, ok és cél nélkül. Így esett, hogy az 1-es villamoson egy fiatalember meg a csaja bántalmaztak egy lányt, pusztán azért, mert rossz helyen állt. Szólhattak volna neki, de üdítőbb volt ütni, hatalmi felfrissülés. És így történt, hogy négy srác – szintén az 1-es villamoson – brutálisan megszívatott egy kutyájával utazó lányt. Míg hárman lefogták, a negyedik lerántotta a jószágot a járműről, gazdáját pedig egy megállón keresztül nem engedték leszállni. Hogy miért tették mindezt, azt egy szóval sem magyarázták meg a síró lánynak, csak mosolyogtak.

Bár valószínűleg pontosabb megfogalmazás, hogy az erő vigyorára húzódott szájuk. Tényleg övék a bosszúállás: a politikusoké, a köznapi ütőembereké. De megfizetni a társadalom fog. Az erő nem szolidáris, nem igazságos, nem biztonságos. Aki gyenge és elesett, azt az út szélén hagyja – azokat is, akik a villamoson egy percre erősnek érzik magukat. Ideje lenne hitet cserélni.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!