Nagy B. György: Énkép és roncsolás

Támadás minden kritikus mondat. Támadás minden független szó. Támadás minden, a rezsimet csak lagymatagon éltető betű – mert mindegyik egy repedés a hatalom látszatvalóságán. Ami – jelen állás szerint – nem kizárólagos. Hogy az legyen, a kormány minden társadalmi csoportot bevon, bekényszerít a valóságépítésbe, most például a kórházvezetőkön a sor. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma azt szeretné, ha az intézmények első emberei egy nyilatkozatot/nyílt levelet szignálnának, amiben kikérik maguknak, hogy a sajtó támadja az egészségügyi rendszert, és rémállapotokról számol be. A következő mondat legyen az elfogulatlanságé: valóban számos, előbb-utóbb hamisnak bizonyuló hír kereng többek között ellátás nélkül maradó rákos gyermekekről, orvoshiány miatt „lefulladt” belgyógyászati osztályokról, és így tovább. Csakhogy oka van annak, hogy ezekben a fals mondásokban senki nem kételkedik: az egészségügyi rendszer szétrohadt, senki nem tudja, mikor szakad az emberek és a politika fejére.

A kabinetet ez azonban nem zavarja, csak az, ha beszélnek róla, ha nyilvánosság előtt szakad. Ezért rá akarja venni azokat, akik a szakértelem, a csoda és a véletlen segítségével valamiképp mégis működtetik a rendszert, hogy álljanak ki, és hazudják azt a világnak, hogy minden rendben van, legalábbis többé-kevésbé.

Ez a kényszerítés pedig túlmutat önmagán.

Egyrészt arra szorítja rá az intézményvezetőket, hogy azt mutassák: a szakma a kormány oldalán áll. Annak ellenére, hogy a csapnivaló egészségügy-politika következtében orvosok és ápolok menekültek külföldre. Annak  ellenére, hogy a kabinet anélkül ugrott fejest a rendszer átalakításába, hogy konzultált volna a szakmával. Annak ellenére, hogy a kormány évről évre kevesebb pénzt tolt be – reálértéken számolva – az ágazatba. Másrészt a kényszerítés azzal a következménnyel jár, hogy kiradírozzák az intézményvezetők arcát. Ha ugyanis nem akarják romosítani az énképüket, akkor ragaszkodniuk kell ahhoz, hogy ők az igazat mondják. Ami azt jelenti, hogy kórházuk dolgozóinak és a nyilvánosságnak egyaránt az „itt minden rendben van” kommunikációt kell tolniuk – és ebből a hazugságspirálból nincs kiszállás.

Ráadásul korlátlanul szélesíthető – bevonhatók az oktatási intézmények irányítói, a közműszolgáltatók irányítói, a közlekedési vállalatok főnökei, egyszóval rengetegen – és rájuk is igaz az a két tétel, ami a kórházigazgatókra.

Ha sikerül a kormánynak így elejét venni a kibeszélésnek, akkor bármilyen ügyben képes azt a látszatot kelteni, hogy a különféle ágazatok, szakmák a kabinet álláspontját vallják, és a sajtó nem érdemi problémákra mutat rá, csak hecckampányt folytat, alaptalanul támadva a kormányt. Ebben a „támadó környezetben” a kormány sikerrel menedzselheti magát az áldozat szerepébe. És ez a két komponens – értsd: szakmai alapot nélkülöző öncélú támadások és a „rugdosott fél” szerepe – tökéletesen alkalmas rá, hogy csúcsra járassa az érzelmi alapú mozgósítást, határon belül és kívül egyaránt.

Miközben nincs oka – legalábbis a közvélemény-kutatások szerint –, hogy ilyen elánnal mozgósítson, gyártson ellenségképet, próbálja teljesen kitakarni a valóságot. És mégis: a kórházigazgatókat szócsővé alázza, a másképp gondolkodó iskolaigazgatókat kirúgja, a rendszer (és nem csak az informatikai) gyenge pontjára rámutató etikus hekkert rendőrökkel viteti el. Mindent megtesz, hogy a választásig – sőt lehetőleg őszre, hogy a kampány alatt csend legyen – kiépítse a félelem rendszerét. A kockázat nem kicsi. Ha sikerül, akkor lehet, hogy a kormányváltásnak annyi. Ha sikerül, akkor lehet, hogy nagyobb valószínűséggel lesz kormányváltás. Mert az ember nehezen bírja, ha nincs szelep, és olyasmire kényszerítik rá, ami roncsolja az énképét. A baj csak akkor végzetes, ha azt hiszi, azért tűr el mindent, mert nincs más választása. És egyelőre nem látszik, hogy lenne.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!