VASÁRNAPI HÍREK – A KÜLÖNVÉLEMÉNY. Nagy B. György vezércikke.
A kosfejű mén olyan magától értetődő eleganciával galoppozott a gondosan szitált homokban, hogy az udvarhölgyek szája óhatatlanul ó-ba kerekedett, és az Európa-szerte csodált balett-táncost elöntötte az irigység. A császár pedig szoborszerű, szőrkeretes arca mögött teli szájjal vigyorgott.
Jókedve nemcsak a páratlan szépség élvezete okán bugyogott fel: a lipicai ménes lovai ellenállhatatlan erővel jelenítették meg a Habsburgház nagyságát. A kétemeletes, körkarzatos lovarda (inkább lovardapalota) ma is ott áll, szerves részeként az egykori császári rezidenciának, a Burgnak. Vöröses homokján ma is ott parádéznak a kecses, erős lipicaiak.
Mozgásukba beleszédülve a turista visszamerenghet a Monarchiába.
Mégis: nem historizáló nosztalgia ez, „csak” hajdanvolt birodalom emléke, a helyén kezelt múlt. Ami szerves része az osztrák identitásának, ám nem több hagyománynál, nem a politika szolgálatába kényszerített tradíció – nem valami olyasmi, amivel a hatalom újraformálná polgárai ön- és társadalomképét, amivel kitakarná a valóságot.
Betonmonstrum púposkodik az égre, lovardát épít a kormány a Budai Várban. Saját mondása szerint a historizáló projektekkel csak helyreállítja a történelmi látképet – akkor is, ha a Kossuth teret rendezi be magának, és akkor is, ha a várnegyedet lakja be/foglalja el. Nem vitás, egykor lovarda állt itt, a Monarchia fénykorában építették, 1901-ben, ezzel is kifejezve, hogy Bécs és Budapest egyenrangú és egyaránt kedves a császár szívének (hivatalosan mindenképp). Szimbólumnak épült, és szimbolikus volt pusztulása is: az ostrom kegyetlenül roncsolta ugyan, de „negyvenszázalékos kárt szenvedett”, így viszonylag egyszerűen menthető lett volna. Mégis nyomtalanul eldózerolták 1954-re. Politikai alapon ítélték halálra, nem a Monarchia mementójaként, hanem azért, mert a Horthy-rendszer jelképpé tette: a hadsereg, a heroikusnak festett honi katonai hagyományok szimbólumává. Azaz a kommunisták nem épületet bontottak, hanem a rezsim egy darabját. Ahogy most sem „térelemet” húznak fel, hanem egy rezsimérzést próbálnak kiváltani. Amelyet nyugodtan lehet Horthy–Orbán-fílingnek nevezni.
Mert nem a magyar lovas tradíciók előtt tiszteleg ezzel az épülettel a kabinet – szó sincs a lótenyésztők munkásságáról, a huszártradíciókról, a fogathajtókról, az állami ménesekről. A politikai elit egy kultuszhelyet épít magának, ahova lovas eseményeket szervezhet, ahol fogadásokat tarthat és bálozhat. A lovarda segít abban, hogy a vár ne pusztán az uralomgyakorlás – a kormányzati negyed beköltözésével itt lesz a végrehajtó hatalom placca – helyszíne legyen, hanem reprezentatív (és mint ilyen, társadalmi fontosságú) társasági események otthona is. Ha úgy tetszik, a lovardának hála a hatalom (és elitje) belakhatja a várat. Plasztikus helyzet: az urak fenn, a nép lenn. Ahhoz persze, hogy az emberek zöme el is értse az üzenetet, még idő kell – hiszen a társadalmat arra kell rávenni, hogy egy olyan modellt fogadjon el/dicsőítsen, amelyik tömegeket tart szegénységben, amelyik folyamatosan szűkíti a közszolgáltatások (oktatás, egészségügy, közlekedés, szociális ellátás) körét, illetve vokscsicskának tekinti a választókat.
A helyzet azonban mégsem reménytelen – a hatalom szempontjából semmiképp. Hiszen a társadalom közpénztudatosságát sikerült nyolc év alatt felmorzsolni: ma már nem kíséri érdemi felháborodás, ha az adóforintokból külhoni stadionokat renoválnak, ha Mészáros Lőrinc lenyúlja a Balaton partját, hogy közforintokból fejlessze, ha… De mindegy is.
Persze a néplelket nehezebb megfordítani, amennyiben azonban a szimbólumok kitakarják a valóságot, előbb-utóbb sikerül. Igaz – történelmi léptékkel –, csak ideig-óráig. Benito Mussolini az ókori Róma feltámasztásával igézte olaszok millióit, akik elől a császárok nagysága eltakarta a Duce kicsinységét és rezsimjének sebezhetőségét (utórezgésként az olasz belpolitika a második világháború óta képtelen egy stabil kormányzatot kitermelni).
Persze építhetne a nemzet nagyságára oly büszke kabinet mást is, nemcsak lovardát. Átadhatná a köznek a „hazai innováció csarnokát”.
Nem teszi, hiszen itt polgári szellemi találmányokat kellene bemutatni, csupa olyasmit, amihez semmi köze a hatalomnak. És kezdeményező polgárságra semmi szüksége a kormánynak. Felhúzhatná az oktatás palotáját a kabinet, de ez azt jelentené, hogy nem veri szét a „tanrendszert”, és az iskolákban gondolkodó, kritikus diákok végeznek. Ettől az eszmétől tényleg a hideg futkos a hatalom hátán. Megépíthetné a világhírű – és még tényleg mindig az – gépgyártás csarnokát a kormány, ám esze ágában sincs. Ugyanis az ilyen jellegű beruházásokra nem lehet uniós pénzt nyúlni, azaz érdektelenek. Marad tehát a lovarda, ami ugyan 3,5 milliárd, de legalább a hatalom szíve szerinti szimbólum.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!