Nagy B. György: Mindenképp öngól

Nem átkoztam Andorra villámlábú asztalosait és nem kívántam egész Luxemburgot a pokolba, amikor a két törpeállam válogatottja lenyomta a magyar nemzeti tizenegyest. Nem idegenszívűség ez, pusztán közömbösség. Nincs viszonyom a focihoz mint sporthoz (a lovagláshoz és a tollaslabdához nagyon is). Nem leszek diadalittas, amikor győz a nemzeti válogatott, nem esem búskomorságba, amikor veszít. És a szégyenérzet sem tolul fel bennem. Mégis meghökkentem, amikor leárazták Dzsudzsák Balázst.

A válogatott csapatkapitány fröccsöntött plasztikhasonmását 1499 forintért dobták piacra – a bajuszkás bábut a 2016-os Eb (például a portugálok elleni csodameccs) árazta be. Most 269 forintért szerénykedik a polcon, értékének 82 százalékát elvesztette. Persze lehet, hogy ez a valódi értéke, csak túlárazták – és ez most kiderült: ez döbbentett meg.

A király meztelen. Egyértelművé lett, hogy a magát focibolondnak mutató kormánynak a futballból egy dolog nem fontos: a játék. Pontosabban kettő, mert a néző sem.

A foci fontos, mert a kormány tenyeréből evő csapatok (lásd Fradi) ultráit ütőemberként lehet mozgatni népszavazások bekerítésekor, fapusztítás védelmében, pártesemény biztosításakor, egyszóval bármikor. A foci fontos, mert gólszentélyeket (köznapi nevén stadion) lehet felhúzni 180 milliárdért, baráti vállalatok közreműködésével.

A foci fontos, mert a tao-pénzekből százmilliárdokat lehet a különböző klubokhoz, akadémiákhoz zúdítani. A foci fontos, mert amíg a labdarúgás állapotáról áradoznak/dühöngenek az emberek, addig se az életükön, horribile dictu a kormányzat teljesítményén rágódnak. A foci fontos, mert Orbán Viktor szereti – és pont.

Hogy Dzsudzsákot – a keresleti piacnak megfelelően – leárazták, azt jelzi: az emberek nem vesztették el józan ítélőképességüket, bárhogy is dicsőíti a magyar futballt a kormányzati kommunikáció. Épp ezért érthetetlen, miért nem néznek szurkolói szemmel a kormányzati teljesítményre.

Persze hogy ezen a téren – nevezzük például társadalmi jólétnek – esélye sincs Magyarországnak Luxemburggal szemben, és ez Andorrára is igaz. De a helyzet az, hogy Szlovákia és lassanként Románia (tudják, a hely, ahol tömegek tüntetnek a korrupció ellen) is lefutja hazánkat.

Az oktatásban (például a teljesen hasznavehetetlen tudást adó szakképzésben) a kormány luftot lő, az egészségügyben a félpályán sem jön át, Brüsszel pedig mindjárt büntető tizenegyest rúg uniós pénzek szabálytalan felhasználása miatt. Sok nullra kapott ki a magyar kormány a modern társadalmi kihívások csapatától. A szurkolók mégsem nógatják őket a fenébe. Egyszerűen azért, mert a kormányé a választók keménymagja. A Fidesz-ultrák pedig mindent elnéznek a hatalom csapatának, és soha, de soha nem akarnak más csapatkapitányt, mint Orbán Viktort.

Inkább félrenéznek hát, és boldogan kapaszkodnak a hitbe, hogy egy 87 éves öregember (lásd Soros) túlfújta a labdát, hogy lepattanjon a góllövő csatár lábáról, meg a FIFA (értsd: Brüsszel) nem ad elég pénzt pályarekonstrukcióra (mert az öltözők felújítására kapott pénzből a büfé épített házat a csapatkapitánynak, magának meg Bentley-t vett), tré füvön pedig senki nem tudja kifutni a formáját.

Az ultrákon kívül a többiek ugyan elégedetlenek, de inkább félrenéznek, csendben maradnak és nem mennek ki meccsre. Ugyanis Orbánnak – minden teljesítményhiánya ellenére – van egy komoly előnye: ő ki tud állítani egy csapatot. A többi formáció pedig – jelen állás szerint – erre képtelen. Nemhogy arról nincs egyezség, ki legyen a csapatkapitány, de még abban sem sikerült megállapodni, milyen színű labdával hajlandók játszani. Nem csoda, hogy az emberek többsége úgy érzi: nem lesz itt érdemi mérkőzés. Kivéve, ha az a mondás, hogy az öngól is gól.

Nagyon gyorsan kell egy alternatív nemzeti válogatott, aki nem botlik el a saját lábában, vagy az ultrák döntik el, mi legyen. A büfés pedig tovább hizlalja a csapatkapitányt.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!