Nem olyan reménytelen a média helyzete Magyarországon, mint amilyennek látszik. Az esélyeket persze nem annak a bájos nyegleségnek az alapján láthatjuk meg, amellyel Orbán Viktor élt legutóbb Brüsszelben, amikor azt mondta, annyi mindenben megegyeztünk már az unióval, fog ez menni a CEU és a civilek ügyében is. Lám, a Klubrádió is működik és a médiatörvény miatt sem támadják már az országot.
Mit kezdjenek az európai képviselők egy ilyen állítással, amely amúgy is csak „amúgy félre” hangzik el. Mondják, hogy a Klubrádió azért él túl, mert a bíróságok a jog nevében nem hagyták elnémítani?
Hogy a médiatörvényeknek csak – a valószínűleg provokációként, beáldozható csaliként megalkotott – legádázabb tételeit változtatták meg, jórészt ezeket is csak az (akkori) Alkotmánybíróság döntései miatt? Mondják el, hogy ma is a miniszterelnök által kvázi örök időkre kinevezett médiahatósági elnök és a közvetlenül alárendelt hatalmas szervezetrendszer – tehát a kormányfő – markában van a teljes közszolgálati média és szegény olyan is?
Említsék, hogy nincs hét, amikor a hatalom ne próbálna meg felvásárolni, átgyúrni független médiumokat, párhuzamosan ne öntené a pénzt újabb udvari információbeszállítókba? Hiszen az könnyen látható messziről is, mi történt az Origóval vagy a Népszabadsággal (amiről érintettként nem írhatok bővebben), de az kevésbé, hogy milyen hálót szőtt közben a kormányzati kommunikáció.
Hogy az Origo, a 888, a Lokál, a Faktor, a Pesti Srácok, a Ripost, a VS, a Hirado.hu, a TV2.hu, az odatartozó országos és megyei lapok netes kiadásaival olyan hálózatba szerveződött, amely az olvasókat folyamatosan egymáshoz linkelve – szakmailag egyébként ügyesen – sokkal nagyobb erőt jelent, mint ha csak összeadnánk a részeit.
Az unió egyik alapelve, hogy a média a nemzeti szuverenitás körébe tartozik, a kormányok tehetnek ott akármit, csak a legvégső esetben emel szót az európai közösség.
És a kormányunk tesz és nem is akármit, miközben a miniszterelnök derűsen közli, hogy közös megegyezéssel túl vagyunk az ügyön.
Miközben a helyzet a független és pártatlan újságírás elkötelezettjeiből csak a gyomormérgezés tüneteit hozhatja elő, milyen alapon mondhatja mégis valaki, mint én az első sorban, hogy a helyzet nem reménytelen?
Más is láthatja: az Origótól vagy a VS-től, jórészt a TV2-től is elment mindenki, amikor behajtották médiumaikat a kormányzati rendszerbe. Eközben az onnan Simicska Lajos által kimenekített Magyar Nemzet vagy Hír Tv jóval kisebb emberforgóval állt át a hagyományos, valóságos újságírásra. Számomra ez is azt bizonyítja, hogy az újságírás természete szerint szabad és kritikus, amennyiben mindig a gyengébbeket védi – fogyasztója mindig az egyes ember, aki szükségképpen gyengébb – a nagy rendszerekkel szemben. Ezért kell elmenniük az újságíróknak a propagandakiadvánnyá változtatott médiumoktól, s ezért megy könnyen az átállás a függetlenségre, ha erre lehetőség van.
A sajtó számára a – belátom – paradox remény pedig a kormányzat által létrehozott, bevezetett lapok és portálok tömege. Ha egyszer a sajtó visszanyeri a szabadságát, ezekből újságok lehetnek. Szükség lenne rájuk, mert ez a rendszer, mint most a plakáttörvénynél látjuk, kamaszos eltökéltséggel irt, szüntet meg mindent, ami nem hozzá tartozik.
A független sajtót kiváltképp.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!