-

 
VH, 2017. augusztus 26.

Lapzártánk után néhány órával minősíti a Standard & Poor’s Magyarországot, és elemzői aligha esnek kétségbe a feladat nehézsége miatt. A három nagy intézetnél már jó ideje stabilak vagyunk, ezen belül lehet eggyel feljebb szökkenni. ( A pénteki hír a Népszava Online-on )

Kedvtelve nézegethetik a minősítők az ábrákat, amelyek a GDP növekedési ütemét, az államháztartási egyensúlyt vagy a foglalkoztatást tükrözik. Ezek nyugodtak, kézen fogva andalognak felfelé. Értékelésükkor nem kell már tartani a magyar kormány dührohamától, amely még néhány hónapja is végigdübörgött a médián a felértékelések elmaradása miatt. (A leértékelés, a bóvliba vágás is az Orbán-kormány idejére, 2011-re esett.)

Egy hitelminősítőt nem érdekli, miként vannak az emberek, csak az, hogy az adós, ez esetben egy állam, biztonsággal tud-e fizetni. És tud.

De én is osztozom az elemzők nyugalmában, sőt az ábrasorok valamiféle esztétikai örömet is okoznak. A térség rendszerváltozás utáni folyamatait megjelenítő ábrák különösen szépek. Viszálykodunk, beszólunk, féltékenyek vagyunk vagy szövetkezni látszunk a képzelt ellenfél ellen, mint most a V4 formáció, de közben a legfontosabb folyamataink, mint valami édes táncban, azonos koreográfia szerinti mozgást tükröznek. A tíz-tizenkét vonal minden fontos pályán 1990 óta együtt emelkedik, kapaszkodik, süllyed, hogy utána megint visszajöjjön, mint most. (Egzaktabbul: transzformációs válság, visszaesés, utána bő évtizednyi fejlődés, a világgazdasági válság visszaesése, regenerálódás, újra nekilódulás – mindenkinél ezek a fázisok, kivéve az első válság után töretlenül fejlődő Lengyelországot.)

Mindegyik vonal grafikusa (a vezető politikusok) úgy gondolja, hogy ami fölfele megy, neki köszönhető, ami le, az elődjének, de közben lényegében ugyanaz történik mindegyikükkel. A gravitációs teret, amelyben élünk, náluk nagyobb erők uralják.

Ha közelebb hajolunk a rajzolatokhoz, látjuk azonban, hogy miközben az egész összerendezetten mozog, bizonyos vonalak néha váratlanul keresztezik egymást.
 
A mi vonalaink ezen belül egy jó ideje lefelé tartanak. A környezetéi – Szlovákia, Csehország, Szlovénia, Lengyelország – pedig felfelé. Közelről nézve tehát nincs már ok esztétikai örömre, arról nem beszélve, hogy e vonalak arról csak nagyon csendesen beszélnek, hogyan érzik magukat az emberek, akikről szólnak.

Orbán Viktor néhány hete Tusványoson gazdasági diadalokról is beszélt. Leráztuk a külföldi bank- és IMF-igát, mégis kétszer olyan gyorsan fejlődünk, mint Nyugat-Európa. Arról nem szólt, hogy a környezetünk viszont hozzánk képest is erősödik, nemcsak a Nyugathoz képest, amelynek előnye ezzel együtt sem csökken érzékelhetően. Versenyképességünk a világban és az unióban hitelesen bemérve zuhan, elsősorban is a korrupció, az intézmények és a politika kiszámíthatatlansága miatt. Ezért aztán a tőke egyre inkább kerül bennünket. Talán innen a társországok egyre nyilvánvalóbb fölénye.

Ezzel együtt, immár a harmadik Orbán-kormányzat bizonyítja, hogy képes megfogni a makrofolyamatokat, akármilyen unortodox eszközökkel is, de felülről nézve kézben tartja a gazdaságot és az országot. Ez komoly erény. Csakhogy nem versenyelőny, mert a környezetünkben mindenki birtokában van.

A különbségek érdekesek. Vegetációs egyszerűségű mutatók igazolják, hogy örömre semmi ok. Az egészségi állapot alapmutatóiban, például a várható élettartamban nagyobb a lemaradásunk, mint a ’80-as évek végén volt. A visegrádi társakhoz képest is. Viszont minderre messze átlag alatti egészségügyi ráfordításokkal reagálunk, ezen belül is egész Európában arányosan csak Görögország terheli jobban beteg polgárai privát költségvetését, mint a mi rendszerünk. Ebből az is következik, hogy akinek nincs pénze, kimarad az ellátásból. A folytatás: a 40–65 év közötti férfiak életesélyei nálunk még mindig nem érték el az 1965-ös szintet.

Ezek a számok milliók keserves életéről szólnak, sokkal többről, mint az egészségügy helyzetéről. Pedig a grafikonok hullámmozgása gyönyörű, néha impozáns. Nem hazudik, aki rájuk hivatkozik, de az igazsághoz sem jut feltétlenül közel. Miközben távolról nézve minden rendben van, itt élni túl sok embernek – átlagban mindenkinek – rosszabb, mint lehetne. Ha nem is a nagy intézetek, de az élet méltatlanul leminősít minket.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!