Az orvosok sem erről álmodnak. Általánosságban véve természetes, hogy nem attól alszanak jól, ha tudják, arra ébrednek, ma sincs elég pénz a tisztességes munkához és legalább annyi a kudarc, mint a siker. De konkrétan is megvizsgálták az álmaikat, ha szociológiailag nem is érvényes nagyságú mintán, de emberileg hitelesen.
A Susánszky Éva–Szántó Zsuzsa szerzőpáros azt találta, hogy a megkérdezett orvosok döntő többsége álmaiban heroikus szerepben látja magát. Minden mértéken felül helytállnak. Nem feltétlenül kell itt a hadiorvoslás hőstetteire gondolni. Hétköznapibbak az álmok: „A belgyógyászaton (…) grilleztünk a folyosóról nyíló teraszon. Hirtelen felfordulás lett (…) a folyosó egy része leszakadt. (…) Aki tudott, menekült, én viszont a köpenyemről leszakadt gombokat kerestem.”
Miért? Mi ebben a heroikus? Felteszem az, hogy nem orvos az orvos olyan köpenyben, amelyről leszakadt a gomb. Nem menekül tehát, hanem gyógyításra alkalmas helyzetbe hozza magát.
Hogy érezheti magát ez az ember egy ilyen viharvert rendszerben, mint a miénk, amely azok közé tartozik Európában, amelyek a legtöbb kudarcot kénytelenek elviselni? Orosz Éva, az ELTE professzora előző lapszámunkban beszélt ugyanis arról, hogy Magyarországon az embereknek rövidebb élet adatik, mint akár az unióban élők átlagának vagy a többi visegrádi ország polgárainak, de a helyzet még romlott is a rendszerváltozáshoz képest ("Az elszalasztott reformok áldozatai" - Interjú Orosz Évával, VH, 2017. 40. szám ). Ezt jelzi, hogy évente több tízezer olyan beteg hal meg, akinek nem kellene.
A kutatók szerint kiugróan magasabb a halálozás azokban a halálokokban, amelyekre jelentős hatást gyakorol az egészségügy működése. Attól tartok, ezt nem e hasábon lehet először olvasni, és tartok tőle, nem is utoljára. Némi meglepetéssel szolgált azonban Orosz Éva, amikor a csehek sikeres több-biztosítós modelljét és a skandináv országok vizitdíját hozta jól működő példaként (miközben ő maga annak idején, amennyire ez a nyilvánosságban megjelent, nem volt híve a nálunk tervezett reformoknak). Ez ugyanis a 2006-ban kezdődött, földbe döngölt, népszavazással elvetett és betonnal lefedett magyar egészségügyi reform két alapintézménye lett volna. Belátható időn belül fel nem hozhatók a proszektúráról.
A hatalom azóta kézbe vett ezen a fronton is mindent. Kiiktatta az önkormányzatokat, megszüntette az Országos Egészségbiztosítási Pénztár, a tisztiorvosi hivatal önállóságát, felszámolta az Országos Betegés Ellátottjogi Dokumentációs Központot, az Egészségbiztosítási Felügyeletet.
Magára marad tehát az állam, amikor például el kell számolni a több tízezer halottal, akik más körülmények közt élnének. (Ha ennyi elvesztett embernek csak a nevét kellene elmormolni, ez is legalább három munkanapját elvenné az érintett vezetőknek. És ez csak egy év veszteséglistája volna.)
A feladat azonban így sem megoldhatatlan. Végtelenül sokféle modellben működnek egészségügyi rendszerek a világban. Önmagában egyik sem nyerő vagy vesztes. Talán így is lehetne. Csakhogy a politika most úgy van ezzel a területtel, ahogy sok orvos vizitkor a beteggel: a hogy vagyunk kérdésre köszönöm, jól legyen a válasz! Így is lesz: Jól vagyunk, jól vagyunk, mondják az életben maradottak.
A dolgok jelenlegi állása szerint könnyen lehet, ez a hatalom marad a választások után is. Ez esetben rájuk hárul a feladat, ha már minden eszközt magukhoz vettek, úgy éljenek vele, hogy a sok-sok tízezres vesztesség, betegek és orvosok folyamatos szenvedése enyhüljön.
Van rá esély? Elvetemült emberek volnának a fideszesek, hogy áldozati szertartást végeznek az országgal?
A helyzet ennél veszélyesebb: hatalomcentrikusak.
Tudják, hogy a pénz, amit az egészségügyre vagy az oktatásra költenek, bármennyi is, hosszú ideig szinte nem is érzékelhető. Nincs az a pillanat, mint más költéseknél, amelyek után a választó azt mondja, hogy szabad szemmel látható az összeg, amit kapok, vagy hogy kevesebbet kell fizetni a gázért, villanyért, ki van szorítva a migráns és milyen szép a Vár is.
A hatás így viszont olyan, mint a szenvedélybetegségeknél. Nincs egy pillanat, egy év, egy slukk vagy egy üveg konyak, ami végzetes volna, de a folyamat pusztító. Nem tiszteli sem a beteget, sem az orvost. Heroikusan, magukban küzdenek.
A társadalomtól elvettek minden lehetőséget, amitől megrendelőnek érezhetné és kiállhatna magáért e területen. De ez még nem a vég. Az állam rendelkezik eszközökkel. Pénze van. Legyen lelkiismerete is! Egyértelműen bizonyított, hogy minden beteg túlélésében, gyógyulásában óriási a pszichológiai tényezők szerepe. Ha hisz magában, könnyebben meggyógyul.
Ha hisznek benne, akkor is. Ha érez maga mögött támaszt, úgy is. Az állam annyira lecsupaszította a terepet, hogy a családon kívül e tekintetben már csak ő maradt. Hát álljon helyt!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!