Gyanús, ha valaki százötven ilyen év után mély átéléssel az utolsó pillanatokról
beszél, amelyekben még megállítható a nemzet végső elsorvadása. Ez megint
egy százötven év, pedig nem is a törökök alatti tipratás ideje. A viszonylagosan
vagy teljesen szabad másfél évszázad alatt, a Kiegyezés után elvesztettünk körülbelül
hétszázezer magyart, ők többnyire Amerikába mentek, bár nem kevesen
vissza is jöttek. Az első világháborúban meghalt hatszázezer magyar, alig több
mint két évtized múltán a második világháborúban jóval több mint egymillió,
1956 után elment innen legalább kétszázezer ember, és 1991 után, immár természetesen,
önjogúlag, demográfiai alapon veszítettünk több mint hétszázezer
– immár nem megszületett – embert, s ehhez adódik az utóbbi évtized talán már
félmillió külföldre távozó ismerősünk, hiszen ebben a körben szinte mindannyiunknak
van barátja, rokona, iskolatársa vagy szomszédja. Ez idő alatt a szülési
hajlandóság sosem volt magas, ahogy most sem az.
A folyamatban szinte nincs is törés, gyalulja az idő a nemzet törzsét. Most sem
jobban, mint a belátható múlt legtöbb pillanatában, de sok bajunk között most sem
tűnik markánsnak, magyarázó erejűnek az, hogy kevesen vagyunk.
Gyanús továbbá a ruháknak szaggatása, szemek könnybelábadása és a hang
öblösödése azért is, mert – mégoly őszinte, de nem feltétlenül erős önkontrollal
rendelkező személyiségre gondolva is – kevés közvetlenebbül érvényes, azonnal
sikerrel kecsegtető szellemi pozíció létezik, mint a nemzet megmentésén fáradozni.
Kivált, ha nem is minőségről, hanem mennyiségről van szó. Túl könnyű itt a
közösség emberének mutatkozni. Kontroll, visszacsatolás a belátható időn belül
nincs, az ellenérvek érzelmi alapon lesöpörhetők. Remek pálya.
Ki merne ellentmondani a kormánynak, amikor a Nemzeti Fenntartható Fejlődési
Keretstratégiában úgy fogalmaz, hogy „Magyarország népessége veszélyes
ütemben fogy”? És ha beleborzongunk is, nem tudjuk nem komolyan venni a
szingliadó tervéről ismertté vált kereszténydemokrata szociológus, Benda József
jeremiádáját, mely szerint „ha nem leszünk képesek összefogni, világra hozni és
testi-lelki egészségben felnevelni a következő nemzedékeket, akkor mindazok a
szellemi és fizikai javak, értékek, amelyeket társadalmunk az elmúlt évezredekben
felhalmozott, pár évtized alatt az enyészetté válnak, és idegen pénzügyi befektetők
veszik tulajdonba a Kárpát-medencét, megsarcolva a fogyatkozó bennszülötteket”.
Tekintsünk el az idegen pénzügyi befektetők tendenciózus rémálmától, és
respektáljuk a szerzőt, akinek komoly gondolatai vannak a folyamat okairól: ez
esetben nagy erejű, tiszteletre méltó rettenettel kell szembenéznünk.
Gyanús az is, ha valaki mindezt nem veszi komolyan. Érthető, hiszen a teátrális
nemzetmentő gesztusok gyakran hiteltelenek, s a javasolt ellenszerek – az
abortusz tilalmától a visszafizetendő tandíjon át a szülőtartás intézményesítéséig
– durván kollektivista érzületűek.
A közelmúltban a KSH által publikált – Gödri Irénnek köszönhető – nagy felmérés
sokat segít az egyaránt gyanús, de életerős pozíciók közötti navigálásban.
Különösen az a mozzanat, amely szerint még mintegy 370 ezren mennének,
jellemzően az átlagnál rosszabb, illetve jobb helyzetben lévők. S ide kívánkozik
az LMP által kiperelt adat arról, hogy évi átlag 10 ezer gyerek születik külföldön
magyar szülőktől. (Nem a határon túli országokról van szó, hanem a kint dolgozókról.)
Jóval nagyobb ebben a körben a termékenység, mint itthon. Vagyis nem
a néplélekben, hanem a körülményekben van a titkok nyitja. Avagy a bátrabbak
indulnak neki a világban s bennük van meg nagyobb eséllyel a gyerekvállalás merészsége
is? Mert kell hozzá az is. A bevezető százötven éves áttekintése talán
meggyőz erről.
Nyugat-Európában átlagosan háromszor nagyobb családi támogatást kapnak
a szülők, mint itthon (ha a nagyon nagyot szóró családi adókedvezménytől
eltekintünk), ami még nem lenne önmagában döntő érv, mert általában a rezsiköltségek
is ennyivel magasabbak. Az önbizalmuk lehet a kintieknek nagyobb.
Attól, hogy nem a kormány mondja, hogy jobban teljesítesz, hanem megéled.
Itthon viszont, ha nem tud a családod eladni lakást, te a megőrült árak mellett
már nem tudsz venni. Se újat, se régit. Bérelni sem nagyon. Az életben azt
látod, hogy nem az érdem, hanem a kötelékbe tartozás viszi előre az embereket,
s lehet, hogy ehhez nincs tehetséged, ízlésed. Talán ennyi is elég ahhoz, hogy
sokkal kevesebb gyerek szülessen, mint ahányat szeretnének az emberek.
S meglehet az is, hogy a folyamat lényege szerint alig különbözik attól, ami országon
belül is történik: a középső régió, ahol jobban lehet élni, még lélekszámban
is gyarapszik, a perifériák pedig kiürülnek. Szomorú, de jellemzően nem tartjuk
tragédiának. Bizonyos dimenziókban viszont Magyarország válik perifériává,
a centrumok pedig bevonzzák a leszakadni képes embereket.
Nem tragédia az sem, de jár vele szomorúság és ad mentális igazodni valót
bőven.
Megtörténhet, hogy mégis a demográfiai nemzethaláltól félőknek lesz igazuk?
Túl azon, hogy a modern társadalmak világában nem ismerünk ilyen esetet,
próbáljuk meg elképzelni. Ahogy akkor azt is, hogy a világszerte élő – például az
utóbbi hét évben külföldön született 80 ezer gyerek és az ő leszármazottaik – sok
millió magyar rájön, már alig van hova hazamenni. Majd békés megátalkodottsággal
tesznek róla, hogy legyen.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!