Szívszorító helyzetben van a magyar ellenzéki választó. Azt kell átélnie, hogy az általa félelmetesen kártékonynak látott hatalomnak nem érzékelhető kellő ellenereje. Keresne valakit, valamit, várja a megoldást, a csodát, mert az nem lehet, hogy… Csakhogy amint a kormánynak, az ellenzéknek sincs ellenereje.
Nem látszik ellenzéki alternatívája az artikulált, ismert értékvilágot szimbolizáló pártoknak.
Sorra jelennek meg a kitűnő emberekből álló új ellenzéki egységek, és nem fognak a népen. Sőt! Most, augusztus 20. előtt például azzal szembesülnek az emberek, hogy az Együtt a sajtószabadságért szervez tüntetést, amelyre nem hívja el a Demokratikus Koalíciót, az LMP-t pedig hívná, de az nem megy, tehát megint a szokásos káosz, miközben a sajtószabadság, huss!, eltűnt, de legalábbis csak árnyalakként szédeleg, miként a hívei is.
Félő, nagyon sok igazságtalanságot kell még elviselnie friss ellenzéki politikusoknak és főleg a bennük bízóknak, míg beletörődnek abba, hogy nem lehet újrakezdeni az életet, nincs olyan, hogy megjelennek a tiszták és okosak, a nép megkönnyebbül és rájuk szavaz, a gonosz pedig hanyatt-homlok elmenekül.
A rendszerváltás és a világpolitika együttes erőterén kívül a jelek szerint sajnos nem értelmezhető a nagy tömegek számára semmi.
A Fideszt és a hatalomhoz való viszonyát lehet érteni, a baloldal aurája tapintható, radikális jobboldal és a zöld gondolat rendszerváltó erőként és gondolatként is megjelent és negyed százada jelen van, ezekhez lehet viszonyulni. Ahhoz, hogy valaki annyira okos és becsületes, hogy nem áll szóba másokkal, nem. Még ha az, akkor sem.
Az SZDSZ 1994-ben kicsit hasonló helyzetben volt. Evidencia volt számukra, hogy a volt állampárttal nem állnak össze, a nacionalizmusra hajló jobboldallal szintén nem. Rendben, mondták közülük többen, de magunkban nem fog menni. Viszont mit ér az olyan párt, amely eleve kizárja magát a hatalomból? És lett koalíció (három ciklusra is) a szocialistákkal.
Hatalmas erejük van a már megépült formáknak, azonosítható szerkezeteknek az életben és a politikában is. Futballanalógiával: 1956-ban Kocsis Barcelonába ment, Puskás a Realba. Számukra ma is ez a két komoly választás volna. Istentelen sok klub óriási pénzekkel és energiával szeretne e nagyok elé kerülni, de szinte lehetetlen. Ami egyszer megépült, annak óriási az ereje.
Magyarán: attól tartok, aki az ellenzékben Magyarországon erős akar lenni, annak a szocialista pártban vagy a DK-ban kell ehhez helyzetbe kerülnie (utóbbi eset persze bonyolultabb), mert minden más megindulás azonosíthatatlan nagyobb tömegek számára. Illetve egy liberális pártnak is nagyobb esélye van, mint A Megváltó pártok bármelyikének. És persze azoknak, akik úgy látják a világot, a Jobbik lesz megfelelő. Minden más változathoz előbb össze kell omlania a pártstruktúrának. Meglehet, ez nem igazságos, de valóságos.
A mindenkit tagadó Momentumnak a maga szempontjából igaza van. Csakhogy a maga szempontjából a Fidesznek is. A kétségbeesés szélén álló ellenzéki választó szempontjából pedig egyiknek se.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!