Alábecsülte saját verbális képességeit Orbán Viktor, amikor annak idején azt mondta, nem azt kell figyelni, amit mond, hanem azt, amit csinál. Azt ugyanis képtelenség megérteni, ha nem tudjuk, mit jelent, amit mond. Pedig gyakran adódik ilyen helyzet. Ki érti, mire gondolt a múlt heti pártkongresszuson, amikor kijelentette, Magyarország a produktív ember eszményét követi, amivel szemben az ösztönvilágba visszaépített ember áll, a homo brüsszelicus? Mi ez az ösztönvilág, amire lebomlana a brüsszeli embertípus? Hogy jönnek ide az ösztönök? Csak nem ideges visszfénye ez a Soros-ösztöndíjnak? Amint a jól működő ösztön egyszer csak átoknak látszik?
Aligha. Azt akarja inkább mondani a szónok, hogy elállatiasodik az unió tipikus embere, a homo brüsszelicus, szemben velünk, akik az ő vezetése alatt felmagasztosulunk. Ahogy Kövér László fogalmaz: „Európában már szinte csak Magyarország védi a normalitást. (…) A liberális demokrácia totalitárius politikai berendezkedés.” A saját közönség számára ennyire bódítóan balzsamos állításokat azonban már csak értelmetlen formában lehet megfogalmazni.
Ennek igazolására Heller Ágnest hoznám segítségként, akinek a témában írott könyve több nyelven sok kiadást élt meg: Az embernek igen kevés ösztöne van (mint nyelés, szopás, szexuális aktus) – írja. Az ösztönök biztosítják az állatvilágban a szabályszerű lefolyást, az ismételhetőséget, míg az emberi világban ezeket a funkciókat a társadalmi szabályozás veszi át. Vagyis, amiről Orbán beszél, az nincs, leépült, átalakult. Itt és Brüsszelben is emberek vagyunk, bármilyen nehéz is néha ebbe beletörődni.
Sok-sok más botlása volt ebben a beszédben is a szónoknak, mind azért, mert saját és pártja páratlan voltának ünneplésekor folyamatosan az eget bámulja. Így csúszik be afféle könnyű szónoki prédaként az állítás, hogy „mi, magyarok nem csípjük a birodalmakat és a helytartóikat”. Úgy van, éljen! – zúg a karzat, de éppen a Fidesznek óvatosabbnak kellene lennie még a Brüsszel (vagyis Európa) elleni mámoros harcban is. Arról a pártról van szó, amelynek hosszú ideig Széchenyi volt az emblematikus alakja. Az a Széchenyi, akinek birodalomellenessége sokkal halványabb és árnyaltabb volt, mint a maiaké. (És sok akkori társáé.) Kosáry Domokos közvetítésével idézve: Széchenyi 1850. szeptemberi, döblingi levelében azt írja: Ha Magyarország a kormánnyal, a Habsburg-hatalommal haladt volna és a nemzetiségek elleni harc helyett gazdasági és kulturális alkotásokkal foglalkozik, akkor „ma Budapest és Hunnia paradicsom volna”, a magyar „adná a tónust és tactust Ausztriában, sőt Európában!”.
Így is lehet gondolni európai centrumokra. Brüsszelre, Párizsra, Berlinre, Stockholmra és a többiekre is, így együtt.
Vitathatatlanul pontos viszont Orbán, amikor a kormány sikerei között sorolja fel a bankok nagyobb részének hazai – első lépésként gyakran állami – tulajdonba kerülését. Egy Fidesz-kongresszuson ez feltétlenül nagy tettnek minősül. Lehetővé tette ugyanis, hogy a birtokon belülre került bankok segítségével megszerezzék a TV2-t, az Origót, hogy a vezérkar közvetlen környezete, adott
esetben rokonsága gyárakhoz, nagy értékű ingatlanokhoz jusson.
Ez legalább az ő szempontjukból eredmény. Magunk „ösztönösen” elborzadunk tőle. Eszünkbe juttatja, ahogy Orbán Viktor már és még nem miniszterelnökként, 2006-ban Balog Zoltán Mélység és magasság című könyvének bemutatóján beszélt: „A magyar történelemnek van egy kegyetlen tanítása a vezetők számára. Az egyik legerősebb történelmi tapasztalat és ösztön, ami a magyar népben él, az, hogy a vezetői rendre el szokták árulni. Ez idestova 3-400 éve, talán Mátyás óta visszatérő élménye a népnek. Előbb vagy utóbb el fognak bennünket árulni. Vagy úgy, hogy a hatalmat nem arra használják, amire kéne. Vagy úgy, hogy személyes okokból eladják az ország egyik vagy másik részét. Vagy úgy árulnak el, hogy elmenekülnek, amikor az volna a dolguk egyébként, hogy baj van, tehát vezessenek.”
Ez utóbbi most nem fenyeget.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!