Csak szándékosan lehetnek ilyenek, magától senki nem ennyire agyafogyott – egyre gyakrabban mondják ezt a baloldalra, bár direktebb kifejezéseket használnak. Nem tudom, megnyugtatja-e őket, de a hazai baloldal, s ezen belül kitüntetetten a szocialisták nem maguktól és nem is ellenséges politikai erők zsoldjában produkálják a választók számára egyre kevésbé értékelhető teljesítményt. Éppen az történik velük, ami Európa lényegében összes szociáldemokrata pártjával: kifut alóluk az idő. Elvesztették a kontaktust a világgal, benne elsősorban saját eddigi közegükkel. A változások robusztusabbak, mint az erő, amellyel mozdulnak utánuk.
Ettől még az őszödi beszédnek megvan a maga kitüntetett szerepe, ahogy a kétségbeejtő miniszterelnöki és egyéb castingoknak is, továbbra is bámulhatjuk az önsorsrontás gesztusait, de a folyamat nem erről szól. Ez legfeljebb a formája, de nem a tartalma.
Nyugat-Európában éppen úgy örvényben vannak a szociáldemokraták, mint a mi térségünkben. Ezen belül Lengyelországban és Görögországban lényegében felmorzsolódtak.
Franciaországban a legutóbbi választásokon kormánypártként 250 képviselői helyet veszítettek.
Németországban az SDP 20,5 százaléka a II. világháború utáni történetük mélypontja (Schröder 1998-ban még több mint 40 százalékot szerzett). A baloldali pártok együttes eredménye is minden idők leggyengébbike az újraegyesült Németországban.
A holland Munkáspárt éppen úgy sokat vesztett, mint néhány hete az osztrák szocdemek.
A Brexitben az azt teljes mellszélességgel ellenző brit Munkáspártot ugyanúgy megverték a saját szavazói, mint a konzervatívokat az övéik, viszont az utóbbiak választást nyertek, igaz, kevéssé meggyőzően. De a Labour legalább komoly életjeleket ad Corbynnal.
A legendás skandináv szociáldemokrácia elvesztette kétségbevonhatatlannak hitt tekintélyét, erejét, a kontinens másik végében, Spanyolországban emberemlékezet óta nem voltak olyan gyengék a szocialisták, mint most, de ott legalább balszélről a Podemos belépett a nagyok közé. Olaszországot továbbra is a baloldal vezeti, de Renzi bukása után megtépázottan. Egyedül Portugáliában van igazán stabil vezető pozícióban a szociáldemokrata párt.
Kelet-Közép-Európában a román és a horvát szocdemek a kivételek, e térségben mindenhol máshol a pártcsalád nyugat-európai típusú sorvadása látható.
A politikai mozgások ráadásul nem annyiban állnak, hogy a bal gyengül, tehát a konzervatívok erősödnek, mert ők sem virulnak. Franciaországban például szinte elvesztek szem elől. Merkel támogatottsága sem ugyanaz már, mint volt, de még mindig jelentős. Nagy erők jönnek a szélekről (vagy masíroznak oda, mint a Fidesz), sok a helyi viszonyokon alapuló szintetikus kísérlet (Macron), de az alapvető mozzanat a sok évtizedes és nagy eredményeket elérő európai politikai rendszer stabilitásának megrendülése. Ez pedig a szociáldemokrácia légüres térbe keveredéséből indul ki.
Az a mozgalom veszti el lassan európai szerepét, amely 1945 után azt ígérte, hogy a kapitalizmus, a piac addig megtapasztalt kegyetlen hatásaitól megvéd mindenkit anélkül, hogy e rendszer megsemmisítésére törne. A hétköznapi emberek, a gyengébbek érdekében hozott szabályokkal kívánta temperálni a kapitalizmust. Ezt az ígéretet teljesítette.
A kétezres évek elején az új közép (Blair, Schröder) „mindenkit helyzetbe kell hozni” politikájára váltottak. Itt tévesztettek lépést, mert nem elsősorban a válság, de az is, hanem a globalizáció (az óriási tömegben a világba szanaszét szervezett munka) és a munkaadók mindenhol növekvő erőfölénye miatt továbbra is védelemre lenne szüksége már a középosztálynak is. Ezt az államtól (ld. konzervatívok) és a minden szempontból bezárkózáspárti szélekről ígérik neki nagyobb hatással. Kétséges, hogy alappal teszik-e, de ez a szociáldemokratákon nem segít. Ők ráadásul e folyamatban elveszítették a gyáriparra alapított bázisaik nagy részét is.
Csakhogy velük működött az európai demokrácia, a szabadság, mert annak keretein belül keresték a megoldásokat. Nélkülük, a szélről érkező újakkal ez kérdéses. Ez a tét, nem maga a szociáldemokrácia. Magyarországon is.
Az a fogalom- és konfliktuskészlet, amellyel a baloldal él, egyre kevésbé jut el az emberekhez. De ma is rengetegen szorulnának a politika segítségére a világtól való veszélyeztetettségükben, elhagyatottságukban. Nem feltétlenül osztályok, rétegek, hanem emberek lakótelepi vagy vidéki magányban, kórházi, iskolai, kulturális és információs ellátatlanságban. Messze vannak, nehezen hozzáférhetők, de könnyen lehet, alig várják, hogy hozzájuk is szóljanak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!