A sajtó fenyegetése a demokrácia – értsd: tisztességes világ – hét főbűne között is a legsúlyosabbak közé tartozik. Orbán Viktor ezt követte el Tusnádfürdőn. Igaz, pávásan.
A még legyűrendő külső erők közé sorolva a Soros-vezette médiát. Ki külső erőnek tartja magát, az féljen, mondhatja. Egyébként is, Trump jobb körökben is bevezette a média hatalom általi durva (le)kezelését. Csakhogy radikálisan más a helyzet, amikor egy New York Times vagy egy CNN az ellenfél, illetve, amikor az illiberális állam által már csaknem rommá lőtt sajtóvilág.
Tizenegy médiacég, tizennégy tulajdonos, közel száz cím: 2016 év végén ez volt a kormány közeli médiaportfólió, továbbá a közmédia hatalmas apparátusa, írja Bátorfy Attila Az állam foglyul ejtésétől a piac fogvatartásáig – Orbán Viktor és a kormány médiamodellje című, nemrég a Médiakutatóban megjelent tanulmányában. A száz címből 2015 eleje, Orbán Viktor és Simicska Lajos összeveszése előtt csupán tizennégyet fűztek a kormányhoz szorosabb szálak (ebben a számban a közmédia is benne van!), huszonöt nem is létezett, az elmúlt két évben indították őket. A maradék hatvan cím pedig más tulajdonban volt, tehát két év alatt ennyi mindent vásárol fel a miniszterelnök környezete, tudhatjuk meg. Ez a politikailag releváns média túlnyomó része.
Alig maradt már kormányfüggetlen média. Ha az újságírók magukra veszik Orbán fenyegetését, az nem őket jellemzi. Tartani kell tőle, hogy ilyen körülmények között rátermett emberek nehezen fogják ezt a pályát választani, az itt lévők közül pedig, ez látható, nem kevesen kihátrálnak.
Nem vigasz ebben a helyzetben, de opció a rangos újságíró-kitüntetés, a Táncsics Mihály-díj névadójának emléke. Ő volt az, akit kiszabadítottak 1848. március 15-én, egyedül őt, mert más politikai fogoly nem volt ott, ahol ő írásaival kiérdemelte ezt a rangot, s ugyancsak ő volt az, aki a forradalom után majdnem tíz évet töltött a lakásába vájt veremben a halálos ítélet elől bújva, majd amnesztiával szabadulván újra írt, megint börtönbe került, lassan teljesen megvakult, de mégis, amikor a börtön falára írt szövegeit egy rabtársa megtanulta és fejben kivitte, azt mondta, ha megírhatja, amit akar, nem lehet boldogtalan.
És megírta. A szabadság és a magyarság nevében ezt kell tennie, így gondolta.
Még 1844-ben a cenzúrát kikerülve jelentette meg a Sajtószabadságról – nézetei egy Rabnak című művét. A végszóban azt ajánlotta: Magyarok! Egy ország gyűlésen csak egy-két törvényt hozzatok, s e jelen gyűlésen legyen az első: „Magyar hazánkban magyar nyelvű minden polgárra nézve a sajtó örökre tökéletesen szabad.” Másik törvény: „Magyarhazában minden ember egyenlő jogú és egyenlően szabad.” Midőn ezt kimondottátok, elégethetitek a Corpus jurist, elégethettek minden egyéb törvényt, s ezzel hazamehettek.
Úgy legyen!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
